Egyre drágább a biztonság
A történelem fordulópontjait a kortársaknak rendre nehéz beazonosítani. A korszakos változások legbiztosabb jele a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság érzése. Az államok minderre a múltban és a jelenben is ösztönösen reagáltak, reagálnak, növelik a védelmi kiadásokat, hogy a társadalmak visszanyerjék a biztonságérzetüket.
Minden jel szerint napjainkban egy történelmi léptékű átalakulást élünk meg, de legalábbis a kapujában vagyunk. Az általunk ismert és megszokott hatalmi konstelláció, a jaltai világrend körvonalai a szemünk láttára homályosulnak el. Mindez nem a hidegháború végén történt meg, ahogy esetleg olvasva ezeket a sorokat sokakban felmerül.
Az 1990 utáni világ valójában az Elbától keletre és a Rajnától nyugatra is megőrizte a régi rend kontúrjait. Nem a második világháború győztesei által alkotott világrend bomlott fel, csak annak egyik tartóoszlopa, a Szovjetunió dőlt ki. A világ biztonságpolitikai (és nem mellesleg pénzügyi) rendszere továbbra is az 1945-ben lefektetett alapokon nyugodott. Tegyük hozzá, egyre kevésbé lefedve az átalakuló világ erővonalait.
A szovjet blokk összeomlása a hidegháborút a győztes oldalon befejező Nyugaton együtt járt azzal az illúzióval, hogy hosszú évtizedekre, talán évszázadokra befagytak a világ erővonalai. Az új évezred harmadik évtizede egyszeriben ránk rúgta az ajtót. Előbb a pandémiával, amely drámaian leplezte le globalizált világunk sérülékenységét, a világgazdaságot éltető ellátó láncok sokkszerű összeomlását. Utóbb Oroszország Ukrajna elleni széleskörű inváziójával 2022. február 24-én, amely 1945 óta bizonyosan a legfontosabb korszakhatárt képezi.
Az ukrajnai konfliktusban a jaltai világrendre szabott nemzetközi biztonsági rendszer láthatóan tehetetlennek bizonyult, és aligha várhatjuk tőle, hogy megakadályozza az orosz–ukrán háború, esetlegesen a világ más tűzfészkeinek eszkalálódását. Emiatt érzékelhetjük azt, hogy a világ, ahogy a nagy háború előestéjén, 1914-ben, ismét a tűzzel játszik.
A világszerte meglévő tűzfészkek nem újak, éppenséggel a legtöbb esetben több évtizedes múltra tekintenek vissza, de az 1945 után kialakuló kétpólusú, majd 1990-et követően az egypólusú világrendben ezek jól behatárolt helyi konfliktusok maradtak, a hidegháború idején nem egy esetben a szuperhatalmak csatlós- vagy elterjedtebb fogalommal, proxyháborújaként.
A jelenlegi átalakuló világrend tipikus konfliktusait a regionális dominanciáért vívják olyan hatalmak, amelyek ugyan szuperhatalmi pozícióra reálisan nem törekedhetnek, de a térségi vezető szerep kivívására valós ambíciójuk lehet.
Erre volt jellemző példa az elmúlt hetekben a két közép-ázsiai atomhatalom, India és Pakisztán közötti nyílt fegyveres konfliktus, majd Izrael villámháborúja Irán ellen. Tegyük hozzá, a nyílt amerikai beavatkozás még a “régi időket” idézte, de az már az átalakuló környezetre utal, hogy az Irán elleni amerikai támadás milyen súlyos kritikákat váltott ki a Trump-kabinet izolacionista hátországában.
Az Egyesült Államok “bezárkózása” ugyancsak nem új jelenség, a nagy vízen túl ennek történelmi hagyományai vannak. Ahogy a Monroe elnökről elnevezett “Amerika az amerikaiaké” elvnek is. Ha 1823-ban James Monroe nem hirdette volna meg az Egyesült Államok külpolitikai doktrínáját, a nevére ma már aligha emlékeznének. Az elmúlt két évszázadban a Monroe-elv jelentette Washington számára a hivatkozási alapot bármilyen katonai vagy politikai beavatkozásra az amerikai kettős kontinensen: előbb az európai gyarmatosító hatalmakkal, utóbb az USA érdekeit fenyegető helyi kormányokkal szemben.
A második világháborút követően, vagyis a jaltai világrendben, amikor az Egyesült Államok szuperhatalmi pozícióba került, a Monroe-elvet kiterjesztve, Washington a biztonsági érdekeire hivatkozva feljogosítva érezte magát, hogy Amerikán kívül is beavatkozzon. Más perspektívából nézve, a hidegháború idején az Egyesült Államok a szovjet fenyegetéssel szemben védőernyőt tartott Nyugat-Európa és a világ számos más régiója fölé.
Így alakult ki az atlanti, helyesebben a “nyugati” világ kollektív biztonsági rendszere a NATO és társszervezetei, a ma már feledésbe merült SEATO és CENTO révén. A lábjegyzet kedvéért előbbi a délkelet-ázsiai, utóbbi a közel- és közép-keleti hatalmakat kísérelte meg összefogni a térségi szovjet terjeszkedéssel szemben. A hetvenes évek végére mindkét szervezet felbomlott, ellenben a NATO a hidegháború végéig, és azt követően is az atlanti világ kollektív biztonságának garanciája maradt.
Ebbe a klubba kaptak felvételt Kelet-Közép-Európa, a szovjet befolyási övezetből kiszabaduló államai. Ahogy arra már korábban utaltam, a hidegháborút győztesen befejező Nyugat abba az illúzióba ringatta magát, hogy hosszú évtizedekre, de inkább évszazadokra befagytak a világ erővonalai. Az ezredfordulót követő évtizedek hamar rácáfoltak erre a várakozásra, utóbb kikezdve a transzatlanti együttműködést és érdekazonosságot, és ezáltal, mondjuk ki, a kollektív biztonsági garanciákat.
Az ezredfordulót követően a világgazdaság innovációs és növekedési centruma egyre inkább keletre tolódott, a 2010-es évekre látványossá vált Európa versenyképességének hanyatlása. Az Egyesült Államok, bár a feltörekvő Kelet-Ázsiával szemben maga is veszített a korábbi súlyából, az öreg kontinenshezt képest kisebb pozícióvesztést szenvedett el. A gazdasági hanyatlás tünetei azonban az USA-ban is megmutatkoztak, olyan társadalmi átrendeződést okozva, amely megágyazott Donald Trump választási sikereinek.
Az elnökválasztásokat eldöntő demokratáktól elpártoló alsó középosztály, az izolacionizmusra amúgy is hajlamos republikánus törzsszavazókhoz csatlakozva arra adott felhatalmazást Trumpnak, hogy az Egyesült Államok a világcsendőr szerepe helyett a saját portáján tegyen rendet.
Vagyis fékezze meg az amerikai ipar, és ezáltal a munkahelyek leépítését, vessen gátat az amerikainál olcsóbb és versenyképesebb konkurenciának. A Trump által kezdeményezett vámháború ennek a választói elvárásnak felel meg, következményeiben alapvetően felforgatva a világkereskede lem 1945 után kialakult láncolatait, nem mellesleg a transzatlanti kapcsolatokat.
Az Egyesült Államok a vámháborúval a feltörekvő riválisait ugyan (egy időre) a sarokba szoríthatja, de a korábbi évtizedeket jellemző szabadkereskedelmi felfogás feladása is jól jelzi, egy új korszak kezdetén vagyunk.
Ebben az új korszakban az USA ugyan belátható ideig még a világ egyetlen katonai-politikai szuperhatalma marad, de az általa garantált biztonsági védőernyő árát egyre magasabban szabhatja meg. Ennek következményeit elsők között Európa fogja megérezni. Az öreg kontinens a továbbiakban már nem engedheti meg magának, hogy a kihívásokra rossz válaszokat adjon.
A világot, könnyen megjósolhatóan, a következő években kevésbé biztonságos helynek fogjuk érezni, mint amilyennek megszokhattuk. Kikerülhetetlennek látszik, hogy a középhatalmak a saját erőpozíciójuk biztosításáért megvívják a maguk, esetenként igen véresnek ígérkező háborúit. A következő időszak legnagyobb kihívása, hogy a tűzfészkek ne érjenek össze, és a világrend átalakulása ne járjon egy kezelhetetlen világméretű konfliktussal.
Megjelent a Magyar7 2025/28. számában.
