Az Epstein-jelenség
Az Epstein és az Einstein név csak két betűben különbözik egymástól. Mégis, mennyivel szebb lenne mondjuk az Einstein-jelenséggel foglalkozni! Hogy a nyugati világot elöntő mocsok helyett a tudomány, az erkölcs, a szellem, netán a művészetek vinnék a prímet, és mutatnák az utat az emberiségnek, hogy teljesen el ne hülyüljön. Helyette van ez a megapedofil-botrány, amely hetek óta meghatározza a közbeszédet.
Csak dióhéjban idézzük fel, miről van szó, hiszen mi is foglalkoztunk a témával. Január 30-án az amerikai igazságügyi minisztérium az Epstein-aktákban szereplő anyagok közül több mint hárommillió oldalnyi dokumentumot, kétezer videót és száznyolcvanezer képet tett közzé, amelyek a börtönben meghalt pedofil milliárdos viselt dolgairól és a hozzá kapcsolódó híres emberek bűneiről, erkölcstelenségéről szól.
Az már a napnál is világosabb, hogy ez az ügy rég nem (talán eredetileg sem) a pedofíliáról és az emberkereskedelem leleplezéséről szól. Nehéz eldönteni, mi volt a cél ezzel a nagy botránnyal. A rejtett igazság kiderítése, és a világ különböző tájain élő notabilitások feddhetetlenségének a lerombolása, vagy határozott céllal eresztették ki ezt a büdös szellemet a koszos palackból?
A publikált adatok (amelyek hovatovább egy könyvtárnyi iratot tesznek ki) felszínre kerüléséből egyre inkább kitetszik az Epstein általi eredeti szándék: lejáratni és zsarolni egy-két ismert, különböző okból kényelmetlen embert.
(Milyen kár, jut az ember eszébe óhatatlanul, hogy ennek az istentől elrugaszkodott milliárdos pedofil gazembernek a kapcsolataiból nem villant kis rivaldafény mondjuk egy-egy katolikus püspökre, egyházi vezetőre. Pedig milyen jókat lehetne áskálódni a liberálbolsevikok kedvenc témáján, amely szerint az egész keresztény papság pedofil! Mekkorákat lehetne rúgni az egyházba! Soha vissza nem térő alkalom, hogy erre is fény derüljön.)
Az Epstein-botrányt figyelve olybá tűnik, hogy lassan politikai iparággá válik a közszereplők levadászása. Napi gyakorlattá válik a tőrbe csalás, lejáratás, zsarolás, karaktergyilkosság – az arzenál szinte kimeríthetetlen. Csak címszavakban: luxusjachtok, exkluzív örömlányok, kastélyok, magánkézben levő szigetek, és szinte minden sarokban egy-egy megbúvó kamera.
A példákat garmadával huzigálhatjuk elő. Jut eszembe például, hogyan sikerült félreállítani az osztrák kancellárt, a győri polgármestert, a fideszes EP-képviselőt, a brit királyi család tagját, vagy egy-egy skandináv uralkodóház hölgytagját, néhány milliárdost.
Hogy sok esetben politikai célzatú volt a lépre csalás, bizonyítja, hogy Epstein több alkalommal is megpróbálkozott Vlagyimir Putyin orosz elnök bizalmába is férkőzni. Nyilván nem azért, mert szeretett volna barátságot kötni vele. Bár, ki tudja? A Kreml ezt nem is cáfolja, viszont jelezte, hogy a kerítő nem járt sikerrel. A dolog pikantériája, hogy éppen azok kezdtek el kiabálni, akiknek a háza ég: például Starmer brit miniszterelnök kezdett KGB-s szálat emlegetni, amikor tudni való, hogy éppen a volt brit külügy embere gabalyodott bele Epstein hálójába.
A kisebb halak könnyebben akadtak horogra. Mindenesetre országos botrány pattant ki nálunk is. Michal Šimečka, a progresszívek ifjú vezére (hogy miért jutnak eszembe róla valahányszor az ifjú kommunisták?) kamera előtt próbálta a maga agresszív módján felelősségre vonni a kormányfőt, amiért úgymond nem hajlandó „beszámolni” az egykori külügyminiszterének (mostani – immár lemondott – tanácsadójának), Miroslav Lajčáknak a viselt dolgairól, mivel ő is felbukkant néhány üzenet és közös fotó erejéig. Mintha egy miniszterelnöknek más dolga sem lenne, mint hogy a beosztottjai magánéletében turkáljon. Magyarországon pedig a Mi Hazánk kiáltott igazságszolgáltatásért, nekiuszulva a kormánynak, hogy vizsgáltassa ki, milyen szálak vezethetnek Epstein-ügyben Magyarországra.
Az Epstein-féle „kukucskálós” stílusról természetesen eszébe jut az embernek az a magyar exhibicionista politikus is, aki előbb lehallgatta, majd zsarolni kezdte a feleségét. M. P. személye természetesen nem véletlenül került a brüsszeli liberálbolsevik politikai vezetés markába, hiszen ott mindig keresik a megfelelő embert, akivel meg lehetne buktatni a számukra kényelmetlen nemzeti kormányt.
Az ifjú „lázadóból” (akinek, amíg zsíros állásai voltak a miniszterfeleség pozíciójában tapsikolva, eszébe sem jutott „megvilágosodni”) így lett fogott ember, az Európai Unió bábja. Tegyük hozzá, hogy a háttérben már ugrásra készen álltak a háttérhatalom emberei, a bankszektorba, multinacionális cégekbe beágyazódott figurák, akik csak a startpisztoly lövésére és a megfelelő alkalomra vártak. Ez a politikai karrier is (bár a leggyomorforgatóbb módon) a megfigyeléssel, lehallgatással kezdődött.
Rossz társaságba bármikor lehet keveredni, a kérdés csak az, mennyire lehet ellenállni a csábításnak, és eléggé működik-e az ember életösztöne. Egy politikus, közéleti ember esetében illik résen lenni, aki pedig istennek tetsző életet él, nincs mitől tartania. Az egyre hevesebb politikai turbulenciát látva vissza lehet sírni azt az időt, amikor még csak egy-egy paparazzi fotója hozta lázba a titkokra éhes közönséget.
Botrányok régen is voltak, de különösen a mesterséges intelligencia térhódításának köszönhetően egyre veszélyesebbé és befolyásosabbá válik ez az „iparág”, hiszen innentől fogva bárkit bármikor bármivel meg lehet gyanúsítani, le lehet járatni (a cáfolatokra már a kutya sem kíváncsi) a technika segítségével.
Kampányok dőlhetnek el, kormányok bukhatnak meg ebben a kiber hadviselésben. Egy román elnökjelölt politikust például egy gyerekes váddal, a TikTok internetes közösség(romboló) portál általi befolyásolásra hivatkozva takarítottak el az útból. Egyelőre azon szórakozik és/vagy szörnyülködik a közönség, hogy mit képzelnek magukról a világ legbefolyásosabb, leggazdagabb emberei, akik most sorra buknak le. Hiába, a legszebb öröm a káröröm.
Megjelent a Magyar7 2026/7. számában.
