Az Egyesült Államok veszíthet a legtöbbet Trump erőpolitikája miatt
Több mint egy évvel Donald Trump beiktatása után egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az amerikai elnök ígérete ellenére nem a béke korszaka köszöntött a világra. Az amerikai külpolitikai sokkal inkább a pozíciószerzés irányába tolódott el az utóbbi hónapokban, aminek már egyértelmű globális hatásai is megmutatkoznak. Ennek jeleként egyre több európai vezető is nyíltan beszél a nagyhatalmi versengés visszatéréséről, miközben az USA globális ellenfelei is rendre kihasználják az amerikai befolyás gyengülését.
Ugyan Donald Trump már a kampányában is világossá tette, hogy szakítani kíván azzal a több évtizedes gyakorlattal, amely az Egyesült Államokat a globális rend fenntartójaként definiálta, az amerikai irányváltás mégis sokak számára meglepő volt. A jelek szerint ugyanis az „America First” elképzelés lényege nem pusztán az, hogy az amerikai érdekek elsőbbséget élveznek minden mással szemben, hanem az is, hogy minden nemzetközi kapcsolatot újra kell tárgyalni, ha az nem szolgál közvetlen gazdasági vagy politikai előnyt az ország (és Trump belső köre) számára. Ez a szemlélet pedig alapjaiban írta át Washington külpolitikai működését, a stabil szövetségi rendszereket pedig az utóbbi hónapokban egyértelműen az eseti alkuk logikája váltotta fel.
Az egyik legjobb példa erre a gyakran használt büntetővámok és szankciók kérdése, amiket az utóbbi hónapokban az amerikai vezetés még a hagyományos szövetségeseivel szemben is rendre geopolitikai és gazdasági nyomásgyakorló eszközként használt. A tavalyi év vámháborús fenyegetései, vagy épp Grönland kérdése mind ebbe az új külpolitikai logikába illeszkedtek, amelyben az Egyesült Államok már nem partnerként, hanem alkupozícióként tekintett a szövetségeseire, ami a transzatlanti viszonyt is gyengíteni kezdte.
Az Európai Unió vezetői emiatt az elmúlt hónapokban egyre gyakrabban hangsúlyozták, hogy fel kell készülniük egy olyan világra, ahol az Egyesült Államok nem feltétlenül garantálja automatikusan a kontinens biztonságát és gazdasági stabilitását, vslamint amelyben hosszútávon akár a NATO szerepe is felértékelődhet. Nem véletlen, hogy Európában is 16 éves rekordot döntöttek az elmúlt hónapokban a katonai kiadásra szánt összegek, ami egyértelműen jelzi, hogy a kontinens biztonságpolitikai gondolkodása is igyekszik alkalmazkodni az amerikai külpolitikai váltáshoz és egy új, önállóbb európai védelmi szerepfelfogás irányába mozdul el.
Az amerikai vámháborúk, fenyegetések és esetleges szankciók így végső soron nem gyengítették meg döntően a kínai gazdaságot, viszont hozzájárultak ahhoz, hogy több, korábban az amerikai gazdasági térhez kötődő ország is egyre inkább nyitottabbá váljon a kínai gazdasági kapcsolatok erősítése felé.
Hasonló dinamika figyelhető meg azonban más régiókban is. Oroszország számára például az amerikai külpolitika kiszámíthatatlansága ma már egyszerre jelent kockázatot és lehetőséget. Az ukrajnai háború kapcsán az Egyesült Államok szerepvállalásának ingadozása ugyanis azt az üzenetet közvetíti, hogy a nyugati egység nem feltétlenül tartós, ami hosszabb távon is gyengítheti az USA erőpozícióját. A Közel-Keleten zajló iráni konfliktus eszkalációja és az egyre inkább kudarcos amerikai fellépés pedig szintén azt mutatja, hogy bár az amerikai hadsereg továbbra is a legerősebb a világon, valódi stratégia nélkül a Trump által képviselt erőpolitika ma már nem feltétlen járul hozzá az Egyesült Államok külpolitikai és gazdasági érdekeinek érvényesítéséhez (és ami működött Venezuelában, nem biztos, hogy a világ más pontjain is hatásos lesz).
A jelenség pedig a Trump által képviselt külpolitika hibájára is egyértelműen rámutat: annak jelenlegi formája ugyanis világos célokra épülő stratégia helyett, sokkal inkább különböző nyomásgyakorló eszközök halmazaként működik.
A katonai erő, a gazdasági nyomásgyakorlás és a diplomáciai csatornák ugyanis általában egymás mellett, sokszor pedig egymásnak ellentmondva jelennek meg, ami nemcsak az ellenfelek, hanem a szövetségesek számára is nehezen értelmezhetővé teszi Washington szándékait. Mindez pedig hosszabb távon az USA hitelességét is aláássa, ami szintén a legfőbb riválisoknak kedvez.
A jelenlegi kiszámíthatatlan helyzet pedig alapjaiban változtatja meg az eddig elfogadott világpolitikai erő-egyensúlyt. A második világháború utáni rend egyik alapja az volt, hogy a nagyhatalmak – különösen az erőfölényben lévő Egyesült Államok – bizonyos mértékig kiszámíthatóan működtek, még akkor is, ha az érdekeiket következetesen érvényesítették. A jelenlegi helyzetben azonban egyre inkább az a kép rajzolódik ki, hogy a szabályok helyét az erőviszonyok, az intézmények helyét pedig az alkalmi megállapodások veszik át, ami nemcsak a konfliktusok számát növeli, hanem azok kezelését is nehezebbé teszi.
Az ettől függetlenül is változó világrend így egyre inkább egy többpólusú, versengő struktúrává alakul, ahol a hatalom nem koncentrálódik egyetlen szereplő kezében, hanem több szereplőből álló erőközpontok egységeként értelmezhető. A kiszámíthatatlan, hektikus és sokszor értelmezhetetlen megnyilvánulásaival pedig erre a folyamatra jelentős mértékben erősít rá a Donald Trump által képviselt külpolitika, ami emellett az Egyesült Államok globális befolyását és hitelességét is folyamatosan gyengíti.
Ez pedig hosszabb távon egy olyan nemzetközi rendszert vetít előre, amelyben az együttműködés helyét fokozatosan a versengés veszi át és ahol a stabilitás nem intézményekre, hanem folyamatosan változó erőviszonyokra épül. Egy ilyen környezetben persze az Egyesült Államok továbbra is meghatározó szereplő marad, ám végső soron csak egy lesz a több globális hatalmi központ közül, miközben a saját döntései által is felgyorsított átalakulás következményeivel kénytelen majd szembenézni.
