Az antifasiszta káosz elmélete
Káoszelmélet: egy pillangó meglebbenti a szárnyát Mexikóvárosban, mire Tokiót szökőár mossa el. Egy ostoba fehér rendőr kilenc percig térdepel egy afroamerikai bűnöző nyakán, erre leveszik a fekete bácsit az Uncle Ben’s rizsek dobozáról. Érti egyáltalán valaki, mi a fene folyik körülöttünk?
Két héttel ezelőtt már foglalkoztunk a témával lapunk hasábjain. Akkor azt írtuk, nincs statisztikai adat, amely megerősítené, hogy valóban rendszerszintű rasszizmus uralkodna az Egyesült Államok jog- és igazságszolgáltatásának szövevényes útvesztőiben. Nincs adat, amely megerősítené, mindenre elszánt, fajgyűlölő rendőrök lesben állva várják, hogy ártatlan feketék életét oltsák ki gyorséttermi parkolókban vagy járdaszegélyek mellett. Ahogy az sem igazolható, hogy vérbírák küldenék százszámra rács mögé az ártatlan, színes bőrű fiatalokat.
Faji előítéletek helyett brutalitásproblémával kell szembenéznie az Egyesült Államok rendfenntartó szerveinek. Részben jogos félelmeikből, részben hol életmentő, hol pusztító előítéletekből fakadó durvaságuk jelent problémát, nem a vélt rasszizmusuk.
Erről persze nem divatos beszélni, sőt, rasszista lesz az ember maga is, ha ilyeneket mond, de a „másik oldalon” is nagy a zavar a fejekben. Fentebb emlegetett írásommal például a „balliberális” jelzőt is kiérdemeltem egy kommentelőtől, holott az legfeljebb annyira illik rám, mintha valaki 182 centiméteres magasságommal égimeszelőnek titulálna.
Alig néhány nap kellett hozzá, hogy az „antirasszista” tüntetéshullám, megtámogatva a világ dolgait Hollywood Hillsről szemlélő, fogalmatlan sztárokkal, celebekkel és a megrendelésre dolgozó, de magukat független újságírás csimborasszójaként kezelő médiumokkal, átcsapjon Európába is.
Egészen elképesztő, hogy azok a magyar testvéreink, akik Csángóföldet valahol Narnia és Középfölde mellett keresnék a térképen, százával mentek ki Budapesten egy Black Lives Matter-tüntetésre, ahol a vezérszónok, egy fehér bőrű fiú azt fejtegette, „ha jobb világban akarunk élni, radikálisan meg kell változtatnunk, ahogy élünk”. Tanulságos dolgok ezek, a fiatalember szándékán kívül többet árult el a mozgalom céljairól, mint azt gondolta volna.
Nálunk ugyan senki nem próbálta meg feldönteni a Hősök terének szobrait, de Nagy-Britanniában keménytökű fehér melósok kellettek hozzá, hogy Churchill londoni parlament előtt álló szobra ne a Temzében végezze.
Sajnos az európai rendőrség, követve észak-amerikai kollégái idiotizmusát, nem a szoborromboló antifákat, hanem a századszor is semmibe vett országépítőket terelte le az utcákról, így szegény Winston most, egyéb védelem hiányában, kénytelen egy szürke acélskatulya belső oldalát szemlélni egész álló nap, annak ellenére, hogy mindmáig Anglia első számú nemzeti hőse, vajmi kevés kapcsolattal a XXI. század ostoba kultúrharcaival.
Félreértés ne essék, nem más ez a jelenség, mint egy újabb fejezete egy régóta dúló háborúnak. Hogy az origóját ’68-ban, vagy a párizsi kommün idejében keressük, végül is teljesen mindegy. Hogy nemzetközpontú, illetve multikulturális, vagy lokalista és globalista ellentétpárokat állítunk fel, tulajdonképpen az is az. A háború krónikájában legfeljebb néhány oldal jut a kóros szereptévesztésbe hajszolt, éppen ezért tulajdonképpen sajnálatra méltó Greta Thunbergnek. Lassanként ugyancsak feledésbe merülnek azok a szerencsétlen nők és asszonyok is, akik valóban szexuális erőszak áldozatai lettek, nem pedig jól felfogott érdekből mentek fel egy-egy producer vagy filmrendező hotelszobájába.
Ahogy a #metoo-t és a #klímaváltozást háttérbe szorította George Floyd, úgy az ő neve is csak ideig-óráig forog majd közszájon, és jön helyette valami más.
A kultúrharc persze marad. A normalitás oldalán állóknak éppen ezért nem szabad bedobni a törülközőt. Az Egyesült Államokban zajló elképesztő folyamatok, a minneapolisi rendőrség felszámolásától kezdve a Seattle-ben kikiáltott „szabadállamig” jól mutatják, mi vár ránk, ha csak egy pillanatra is engedünk a szellemi helyett egyre inkább fizikaivá váló barikádok túloldaláról érkező szirénhangoknak. Számos konzervatív gondolkodó von párhuzamot a szobordöntögető, kukagyújtogató csőcselék és a századelő bolsevik forradalmárjai között. Van azonban egy egészen fontos distinkció, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Leninék kezében az erőszak pusztán eszköz volt. Haszonnal forgatott eszköz, hogy a társadalmat az általuk helyesnek vélt irányba tereljék, még úgy is, hogy a társadalom beledöglik ebbe a terelgetésbe.
Az Egyesült Államok utcáit lángba borító fiatalok azonban minden cél nélkül, l’art pour l’art láttak hozzá a romboláshoz, ahogy John Gray politikai filozófus fogalmazott, tulajdonképpen „terápiás céllal” pusztítanak. Leninéknek még volt jövőképe, írja Gray, gyilkosan ostoba és működésképtelen, de volt. A Seattle-ben „autonóm zónát” kikiáltó wannabe-haduraknak nincsen. Egy szebb jövő építése helyett a (számukra) katartikus jelent választják, pedig a rend(őrség) nélküli jövő nem békét, hanem pusztulást hoz. Ha nem az állam által kontrolált és felelősségre vonható szakemberek (a Floydot megfojtó rendőr jelenleg is előzetes letartóztatásban van, életfogytiglant kaphat), akkor önjelölt igazságosztók és a szervezett bűnözői csoportok tartanak rendet Amerika nagyvárosaiban.
Emiatt éppen azok szenvednek majd igazán, akik nevében az utcára vonultak a tömegek: a társadalom alsó, jelentős részben kisebbségi rétegei.
A pusztítást önös érdekeik szerint kihasználó, sőt gerjesztő köröket persze mindez a legkevésbé sem érdekli. Ez abból is látszik, milyen könnyen ejtették korábbi slágertémáikat Thunbergtől a #metoo-ig. Nekünk velük kell foglalkoznunk, rájuk kell figyelnünk. A tudatunkért folyó küzdelem sokkal pusztítóbb a közparkokért és a szobrokért vívott harcoknál. Erre kell magunkat felkészítenünk!
Dunaszerdahely egyik lakótelepén nagy, láthatóan gyerekkéz által írt krétafelirat díszeleg a járdán: Black Lives Matter. Vasárnap, amikor ezeket a sorokat írom, zuhog az eső. Hála istennek!
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/26-os számában.
