A világrendszerváltó meg a papírtigris
A fősodratú világsajtó nagy előszeretettel szórakozik azon, hogy Donald Trump amerikai elnök mennyire következetlen, hogyan váltogatja a nézeteit. Egyik nap mond valamit, másnap megcáfolja, megfenyeget valakit, és két nap múlva megsimogatja a buksiját, ide-oda táncol, zsarolgat és ígérget. Miközben bárdolatlan stílusával igyekszik mindent és mindenkit kihasználni. Szóval afféle bohóckodó figura.
Élhetünk a gyanúperrel, hogy ezek az epés, sértegető portrémázolmányok és „hiteles elemzések” úgy karcolgatják a felszínt, hogy egy dolgot szolgáljanak: elfedni a lényeget. Nevezetesen, hogy Donald Trump nagy játékos, és a fejébe vette, kissé megváltoztatja a világ, de főleg Amerika menetét, és az országában rendet csinál. Ezt a szándékát nem is rejtette véka alá, hiszen már az első ciklusában elkezdte, de várnia kellett még négy évet. Addig készült, és szinte mindent megtervezett, majd lecsapott, mint egy tornádó.
Akik csak a hideg fejű, számító üzletembert látják benne, könnyű dolguk van. Megérteni nehezebb. Ám a mozgatórugói nem ismeretlenek, hiszen bár a politika nem a szalonok és a kisasszonyok műfaja, attól még egy mai politikus is lehet humanista. Trumpnak elege lett abból, hogy Amerikát baleknak nézik az Államokra rácuppant élősködők, akik parazita módjára szórták az USA pénzét mindenféle gyanús projektekre, amelyek ki tudja, kiknek az érdekeit szolgálták.
Zavarta, hogy elődei (a demokraták) keze alatt hogyan züllött le a Nagy Álom. Elege lett abból is, hogy az amerikai ipart, befektetéseket a nagyhatalmú multik külföldre menekítik, megakasztva az ország fejlődését, és nyakig eladósítva az USA-t, folyamatosan rontva az ország külkereskedelmi mérlegét. Mert az Egyesült Államok, amely idén ünnepli megalakulásának 250. évfordulóját, egy ideje ott tart, hogy a technológiai fejlődésben hovatovább az egykor a világot bóvlival elárasztó Kína hátát lesz kénytelen nézni.
Elege lett az értelmetlen, haszontalan háborús kalandokból, amelyek miatt az USA kénytelen volt többször letérdelni, anélkül, hogy bármilyen stabilitást sikerült volna általuk elérni, a hangzatos, ideológiai töltetű fogadkozások ellenére. Abból is elege lett, hogy az egykor hatalmas (nem mintha időközben összezsugorodott volna), szabad országot elárasztják az elmebeteg ideológiák, mérhetetlen mennyiségű kábítószer teszi tönkre az ifjúságot, a gyönyörű nagyvárosok lassan élhetetlenné válnak a bűnözés miatt.
De leginkább abból lehetett elege, hogy Amerika egyre kevésbé az amerikaiaké, sokkal inkább a „mélyállam” pénzeszsákjaié. Elhatározta, hogy kisöpri a liberális kormányzatok által beáramoltatott ingyenélőket, akiknek nagy részét az amerikai adófizetők kénytelenek eltartani. Ahogy ő fogalmazott: „lecsapolja az amerikai mélyállam mocsarát”, ráadásul ahol csak teheti, befejezi a vérontást, és rendet teremt a világban.
Egy keresztény emberről beszélünk, akinek víziói vannak, s aki nem szereti a háborút. Valószínűleg nehezen viselte, hogy a nagy világszervezetek, mint az ENSZ, az UNESCO, a WHO, de akár az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), mind Amerika emlőin élősködött, miközben egyik sem látta el – vagy ha igen, rosszul – a feladatát. Emlékezzünk a WHO dicstelen szerepére a világjárvány idején, vagy az ENSZ tehetetlenségére, amelytől immár senki sem kér engedélyt, ha meg akar erőszakolni valakit. A hatalmas sóhivatal elferdült ideológiák hálójában vergődik, s többet törődik a genderideológiával, mint a világbékével. Pedig volna mit tennie, hiszen például a keresztényüldözés sosem tapasztalt méreteket ölt világszerte.
A legtöbben a fennálló világrendet féltik tőle. Ám ha valaki azt állítja, hogy rend volt a világban, és az amerikai elnök ezt veri szét, nem tudja, mit beszél, hiszen egy ideje világrendetlenség lepte el a Földet, amiből egyedül a (természetesen nem létező) háttérhatalom profitált.
A nagy definíciók, mint a világrend, a nemzetközi jog, a népek önrendelkezési joga, az alapvető emberi jogok és más premisszák szinte kesztyűként fordultak ki önmagukból. Ide sorolhatjuk például az Európai Unió által naponta ragozott jogállamiságot, amelyet főleg maga sért meg, a senki által nem látott, leginkább Columbo felügyelő feleségére emlékeztető európai értékeket, az ideológiai ostorrá vedlett Európai Unió bíróságát, és sorolhatnánk napestig. Európa már rég nem „európéer”, csak a múltjának az árnyéka és egy használhatatlan ideológia foglya.
Ha nem a mi bőrünkre menne a dolog, akár mosolyoghatnánk is az Európai Unió és annak párhuzamos csoportosulása (a „hajlandók”) keménykedésén, akik még mindig azt hiszik, hogy a liberális értékrend jelenti a történelem végét, és az orosz elnök egész Európát akarja. Vagyis dehogy hiszik, csak úgy tesznek. Mert ne keressünk logikát, netán emberséget a háborús uszítók nagymellényű szövegei mögött, ezek a vezetők rég elárultak minket. Miközben úgy tesznek, mintha valamiféle világrendet védenének, a nagy fegyvergyártók évekre „beárazták” az ukrajnai háborúból származó nyereséget. Ebben a bizniszben az „emberanyag” csak járulékos veszteség.
Az Európai Unió szemforgató vezetése gyakorlatilag hadban áll Oroszországgal, hadilábon áll Kínával, és ujjat akar húzni Amerikával. Hogyan lehet mindenki ellenség? Miközben adósrabszolgaságba taszítja az európaiakat, egy olyan országot pénzel, amely felrobbantotta az energiaellátását, amivel gyakorlatilag megtámadta az EU-t. A Leyen, Weber, Kallas vagy Sikorski-félék szájkaratéban lehetnek ugyan világbajnokok, de katonai erőben (Amerika nélkül), technológiában, versenyképességben már a kanyarban sem vagyunk.
A Mercosur-féle előnytelen szerződéssel és az ukrajnai mezőgazdasági termékek nyakló nélküli beengedésével tönkre- teszi a mezőgazdaságát. Újabban már azon agyalnak Brüsszelben, hogyan lehetne a génmanipulációt fékező előírásokon lazítani. Olyan „zöldprogram” jármát rakják a nyakunkba, amelyet a világ más tájain lesajnálnak. Erre szokták viccesen mondani: innen szép nyerni.
Minden nagy változásnak vannak nyertesei és vesztesei. A nyugat-európai – és főleg a brüsszeli – vezetők Trump színre lépésével a vesztesek sorsára jutottak, pedig lehettek volna nyertesek is. Ehhez némi bátorságra, kevesebb újmarxizmusra, a (természetesen nem létező) háttérhatalom előtti kisebb intenzitású hajbókolásra, visszafogottabb étvágyra és korrupcióellenes döntésre lett volna szükség. Akkor nem fájna annyira, valahányszor Donald Trump kinyitja a száját, és bejelent valamit. Mert neoliberalizmussal, woke ideológiával, genderrel, migránsok áradatával, kábítószerrel tele a padlás. Erre nem vevő sem Kína, sem Oroszország, sem a maradék világ józanabbik fele.
S természetesen az amerikai elnök sem, aki új tempót diktál.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/6. számában.
