A Valaholok nem mennek akárhová: A XXI. század nagy politikai törésvonala
Nem kedvelem a pusztán tartalomismertetésre, vagy, s talán ez a típus a legrosszabb, szerzői életpálya bemutatására szorítkozó könyvkritikákat. Olcsó, megúszós megoldás mindkettő. Zsurnalisztikai bűn egy könyvet pusztán azzal jellemezni, miről szól, és ki írta. Legalább olyan bosszantó újságírói gyakorlat ez, mint a „fontos megjegyeznünk”, az állandó „hogy”-ozás vagy a „fogja” plusz főnévi igenév használata.
Aktuális kötetünket sem lehet kontextus nélkül érdemben bemutatni. David Goodhart munkája, az Úton hazafelé. A populista lázadás és a politika jövője címe és tartalomjegyzéke alapján egy száraz politikatudományi könyvnek tűnik. A szerző politológus, demográfus és bemutatja, mi okozhatta az elmúlt évek populista fordulatát az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy a világ más részein.
Egy ennyire semmitmondó állítással azonban képtelenség alátámasztani, korunk politikai viszonyainak megértéséhez mennyire fontos Goodhart tavaly magyarul is megjelent munkája.
Donald Trump 2016-os sikerét vagy a Brexit-szavazást számos politikai elemző titulálta semmiből jöttnek, meglepetésszerűnek, vagy fogalmazott úgy, egyszeri és megismételhetetlen események csupán. Egy rég letűnt világ utolsó vonaglása, egy aprócska és múló pörsenés a globalizmus rózsás pofikáján. A fősodorba alig jutottak el azok hangjai, akik megpróbálták érdemben megmagyarázni az elmúlt évtizedek folyamatait, melyek eredményeként Nagy-Britannia távozik az Európai Unióból, Donald Trump pedig négy (nyolc?) évre beköltözhetett a Fehér Házba. Egész egyszerűen jóformán nem akadt szerző, aki igazán meg akarta volna érteni, mi állhat Trump vagy a Brexit sikere mögött. A bizonyítványt magyarázók, általában értelmiségi gőggel a hátuk mögött, a tanulatlan, vidéki és persze fehérbőrű választókon verték el a port, akik váltig ragaszkodnak valamihez, ami már rég nincs a birtokukban.
Az USA-ban a „primitív redneckekre”, a briteknél az angol iparvidék munkát és jövőképet vesztett százezreire, Magyarországon meg a „krumpliért szavazatot adó vidéki bunkókra” fogták kudarcukat, ahelyett, hogy szembe néztek volna a valósággal.
Goodhart ezt megtette. Bravúrosan! A Financial Times, majd a BBC 4 korábbi munkatársa azon kevesek közé tartozik, akiket tényleg érteni akarták az ok-okozati összefüggéseket, s nem kezelték kihalófélben lévő vidéki suttyókként Trump vagy a brit kilépés támogatóit. Könyvében a populizmus tulajdonképpen nem is kap központi szerepet, minek is, ha a fogalmat, s ezt ő maga is elismeri, tulajdonképpen definiálni sem lehet pontosan. Hiába beszél róla mindenki, írja, ha meghatározásában csak kevesen jutnak tovább annál, a populizmus csupán „egy irracionális, idegengyűlölő” visszavágás „egy képlékenyebb, nyitottabb világgal szemben”. E képlékeny világ képviselőit, a politikai közbeszédben liberálisnak vagy globalistának nevezett értelmiségi, vagy magát akként beállító elitet nevezi Goodhart Akárholoknak, a velük szemben álló, lokalista, közösségben és nemzetben gondolkodó csoportot pedig Valaholoknak. Ez az egyre terjedő, talán olvasóinknak is ismerős distinkció tulajdonképpen a szerző találmánya, aki rögtön könyve elején készséggel ismeri el, ő magát az Akárholok közé sorolná. Így ír erről:
Goodhart kiváló érzékkel mutatja be az Akárholok és Valaholok szembenállását. Beszél azokról a folyamatokról, melyek kiszorították a hazájukat, szűkebb pátriájukat szerető embereket a politikai fősodorból, hogy helyükre olyan politikusok kerüljenek, mint Gus O’Donnell, aki három miniszterelnök kabinettitkáraként tulajdonképpen a legmagasabb közszolgálati pozíció birtokosa volt Angliában. Hozzá kötődik talán a kötet egyik legerősebb mondata. A szerzővel beszélgetve ugyanis azt találja mondani, „amikor az Államkincstárnál voltam, a bevándorlást illetően a lehető legnyitottabb ajtók mellett érveltem… Úgy gondolom, az a dolgom, hogy a globális jólétet maximalizáljam, nem pedig a nemzeti jólétet.”. Később Goodhart a BBC akkori vezérigazgatóját is megkérdezte ugyanerről, s a válasz hasonló volt. Globális jólétet a nemzeti helyett! Ebben az egyetlen mondatban össze is lehetne foglalni, a „populista lázadás” origóját, de a szerző szerencsére nem éri be ennyivel. Kilenc fejezeten keresztül, a család- és oktatáspolitika, a bevándorlás vagy a gazdaság területén sorra veszi azokat a tényezőket, melyek az elmúlt évek Akárhol-Valahol szembenállását alakították, nem elhallgatva egyik vagy másik oldal „bűneit”, hogy aztán a könyv zárófejezetében egy lehetséges megoldást kínáljon a problémára.
Mint minden igazán jó könyvnek, ennek is megvannak a maga fogyatékosságai. Az egyik, s talán ez eltántoríthat néhány olvasót, hogy Goodhart, állításait alátámasztandó, szociológiai közvélemény-kutatások eredményeivel tömi tele a könyvét. Szándéka érthető, azonban kétségtelenül fárasztó és kissé unalmas is oldalakon keresztül olvasni, a „teljesen egyetért”, „kicsit egyetért”, „nem ért egyet”, „kicsit nem ért egyet” típusú felmérések százalékos eredményeit.
A kötet legzavaróbb hiányosságáról azonban a szerző már nem tehet.
A magyar fordítás sajnos szokatlanul pocsék. Douglas Murray Európa furcsa halála című remek könyvénél is előjött ugyanez a probléma, de itt még rosszabb. Helyenként az az érzése az embernek, mintha ketten fordították volna a könyvet. Az egyik egész ügyesen, olvasmányosan, a másik viszont teljesen félreértve a feladatát, az angol szöveg szó szerinti fordítását adja. Magyartalan, rossz stilisztikájú mondatok zavarják az értelmezést, a töprengést és nem utolsósorban a műélvezetet is. Zavarják, de nem annyira, hogy ne legyen kötelező elolvasni a könyvet. Akár úton hazafelé,
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/45-ös számában, még az amerikai elnökválasztás előtt!
