A transzatlanti viszonyt is átírja az új világrend kialakulása
Egyre több európai vezető beszél nyíltan a nagyhatalmi versengés visszatéréséről és a jelenlegi, szabályokon alapuló rendszer meggyengüléséről. Ennek a szemléletváltásnak volt egyértelmű bizonyítéka a legutóbbi Müncheni Biztonsági Konferencia is. Emmanuel Macron és Friedrich Merz szavai, valamint az amerikai álláspont hangsúlyeltolódása is azt jelezték, hogy az USA és Európa már nem a régi rend fenntartásában, hanem az újhoz való alkalmazkodásban gondolkodik, ami egyben a transzatlanti kapcsolatok újra definiálását is jelenti.
A február 13–15 között zajló tanácskozáson többen is utalást tettek arra, hogy a 2022-ben kirobbant ukrajnai háború nem egy átmeneti válságként, hanem a nemzetközi rendszer strukturális töréspontjaként értelmehető. Az azóta eltelt négy évben ugyanis a hidegháború utáni, amerikai dominanciára épülő korszak egyértelműen véget ért és a világ egyre inkább a kisebb-nagyobb erőközpontok versenyének színterévé vált. Az egyre nyilvánvalóbb felismerés pedig úgy tűnik, (végre) a nyugat-európai politikusokhoz is elért, akik közül egyre többen kezdtek el beszélni a megváltozott erőviszonyok kezeléséről és ezzel kapcsolatos kihívásokról.
Különösen érdekes volt Friedrich Merz német kancellár beszéde, aki egyértelműen kimondta, hogy a szabályokon alapuló világrend a jelenlegi formájában véget ért.
A nagyhatalmi rivalizálás visszatérése ugyanis szerinte egy új korszakot nyitott, amelyben Európának immár saját védelmi és stratégiai képességeit kell megerősítenie. A német kancellár ezzel egyben azt is elismerte, hogy az elmúlt harminc évben működő, amerikai biztonsági garanciákra épülő modell immár nem tekinthető automatikusnak, így az európai államoknak nagyobb felelősséget kell vállalniuk saját biztonságukért.
Hasonló következtetésekre jutott azonban Emmanuel Macron francia elnök is. Macron a felszólalásában egyértelműen amellett érvelt, hogy Európának geopolitikai tényezővé kell válnia a következő évek átalakuló világrendjében.
A kontinens biztonsága ugyanis nem alapozható kizárólag külső garanciákra, még akkor sem, ha a transzatlanti szövetség továbbra is stratégiai jelentőséggel bír. A francia elnök szerint az ukrajnai háború megmutatta, hogy Európa jelenleg sebezhető, így feltétlen fontos, hogy saját, összehangolt védelmi képességekkel és egységes politikai akarattal rendelkezzen. Egy új világrendben ugyanis alapvetően két út áll majd Európa előtt: vagy aktív pólussá válik, vagy mások döntéseinek követője marad. Fontos tehát, hogy Európa a jövőben ne csak végrehajtó, hanem kezdeményező szerepet is vállaljon az Egyesült Államokkal folytatott partnerségben.
Ennek a partnerségnek a megerősítését hangsúlyozta beszédében Marco Rubio, az Egyesült Államok külügyminisztere is. Rubio a beszédében világossá tette, hogy Washington továbbra is elkötelezett a transzatlanti szövetség mellett, ugyanakkor azt is elismerte, hogy az amerikai külpolitikai irányok jelentősen eltolódtak az utóbbi hónapokban.
Az USA számára ugyanis a kínai dominancia növekedése miatt egyre meghatározóbbá válik az indo-kínai és csendes-óceáni térség, ami miatt a Trump-adminisztráció Európától is nagyobb felelősségvállalást vár el a saját régiójában. Az amerikai külügyminiszter ezzel azt is jelezte, hogy a transzatlanti kapcsolat jövője nem a korábbi, automatikus amerikai vezető szerepre, hanem a felelősség tudatosabb megosztására épül majd a következő években.
Mindez pedig egy olyan struktúra körvonalazódását erősíti meg, ami az amerikai hegemóniára és biztonsági garanciákra épülő rendszer helyett, egy önállóbb és aktívabb szerepet betöltő Európára épít a jövőben.
Ez az egyre inkább érdekszövetséggé átalakuló viszony azonban minőségében is jelentősen különbözik attól a kapcsolattól, amely az elmúlt három évtizedben meghatározta a transzatlanti együttműködést, amire Európa egyelőre egyáltalán nincs felkészülve. Miközben ugyanis az Európai Unió a belső viták, gazdasági kihívások és intézményi kompromisszumok mellett, leginkább Ukrajna támogatásával volt elfoglalva, a globális erőtér látványosan átrendeződött körülötte. Az új világrendre történő felkészüléshez szükséges döntések nagy része így még mindig várat magára, miközben a világ többi része már a változó erőviszonyok mentén rendezi át saját szövetségeit és stratégiai prioritásait.
A müncheni tanácskozáson elhangzott beszédek tehát egyszerre voltak beismerések és figyelmeztetések.
Amennyiben a nyugat-európai politikusok valóban a kontinens gazdasági és biztonsági megerősítését tekintik elsődleges célnak, akkor a most elhangzott felismeréseket gyors és kézzelfogható döntéseknek kell követniük. Ha azonban a szemléletváltás megmarad a beszédek szintjén, akkor az új világrend nem lehetőségként, hanem kényszerpályaként jelenik majd meg Európa számára.
