A német koalíciós tárgyalásokon múlhat, lesz-e elég gáz Európában
Az elmúlt hetek egyik nagy kérdése, vajon megoldódik-e az Oroszország és Európa között kialakult gázvita. Nem csak az európai politikai erőtér, de pénztárcánk számára is égető kérdés ez. Míg az oroszok már jelezték, gyakorlatilag nem rajtuk múlik, mikor és mennyi gázt küldenek az Európai Unió tagországaiba, addig az Északi Áramlat II európai végét őrző német állam éppen azon tanakodik, hogy határozatlan időre elhalasztanák a vezeték megnyitását.
Richard Sulík gazdasági miniszter egy vasárnapi tévévitában kijelentette, könnyen elképzelhető, hogy február „utolsó 8-9 napjára” kimerülnek Szlovákia földgáztartalékai, ha ugyanis a szokottnál hidegebb lesz a tél, a rendelkezésre álló kapacitás képtelen lesz ellátni egyszerre az ipart és a lakosságot. Abba most ne menjünk bele, Szlovákia miért nem készült fel megfelelően egy „hidegebb télre”, inkább azt vizsgáljuk meg, miért késik az egyértelműnek tűnő megoldás, az Északi Áramlat II megnyitása.
Az nem újdonság, hogy a 2010-es évek elején épült, Oroszországból Németországba tartó balti-tengeri gázvezeték, pontosabban annak első etapja, az Északi Áramlat 1 számos bírálatot kapott az elmúlt években. Támadták aktuál- és biztonságpolitikai szempontból, nem győzték hangsúlyozni gazdasági hátrányait és a környezetvédők is élésen bírálták a gigaberuházást (volt egy időszak, amikor a Balti-tenger mélyére süllyedt csatahajók, értsd hadisírok, elmozdítása miatt csuklóztatták a kivitelezőket). Ezen bírálatok nagy részét a 2015-ben indult második etap, a rendszert újabb két vezetékkel bővítő Északi Áramlat 2 is megörökölte.
Kihangsúlyozni is felesleges, hogy mindezen kritikák részben vagy egészében jogosak voltak, botorság lenne azt gondolni, az oroszok pusztán rubelben számolt értéket tulajdonítanak a kontinens gázpórázra való fűzésének.
Putyin geostratégiai koncepciója messze kidolgozottabb, mint az EU-s vezetőké, az orosz érdekek pedig számos ponton óhatatlanul ütköznek az uniós államokéival. Mindezek ellenére, csuda tudja miért, az Európai Unió a folyamatos pampogás ellenére sem tett eleget azért, hogy valamelyest csökkentse a kontinens gázfüggőségét.
Anélkül, hogy feleslegesen elmerülnénk a gazdasági statisztikákban, lássunk néhány jellemző adat. Az Eurostat szerint az EU gázimportjának 43%-a(!) érkezett Oroszországból még 2020-ban is. A gázfüggés pedig nem szűnik meg csak úgy egyik napról a másikra, sőt, egyre növekszik. Miközben 2019-ben (szintén Eurostat) tíz éves csúcson volt az EU gázfogyasztása (igaz, hosszantartó csökkenés után), a saját produkciónk egyre kisebb, 2018-ról ’19-re például 11%-kal esett vissza a kitermelés. Lehet és kell is ökológiai szempontokra hivatkozva új megoldásokat keresni, csakhogy a megfelelő hatékonysággal működő alternatívák híján a következmények borítékolhatóak. A nagy zöldülésben sokan hajlamosak megfeledkezni arról,
bár a jövő szinte biztosan a megújuló energiaforrásoké, de a jelen még messze nem.
Látjuk, mi folyik körülöttünk az elmúlt hetekben. A lakossági felhasználók magasról tesznek rá, hogy az oroszok jól járnak-e az energiaválsággal vagy sem (nyilván benne van a pakliban). A választópolgárt az alábbi táblázat foglalkoztatja:
Talán nem stratégiai távlatú a gondolat, mindenesetre az akut problémára azonnali megoldást jelentene az Északi Áramlat 2 gázvezeték beindítása. Az orosz fél már hetekkel ezelőtt jelezte, nem rajtuk múlik, mikor küldik az első köbmétereket, sőt, készek a beígért mennyiségen felül is szállítani. Nincs is ebben semmi meglepetés, drága a gáz, szívesen adja, akinek van.
Hogy mikor indulhat el az „északi áramlás” az egyelőre a nem is annyira közeli jövő homályába vész.
Javában zajlanak ugyan a koalíciós tárgyalások, de Németország szövetségi kormánya még nem alakult meg, az egyeztetések egyik sarokpontja pedig éppen az Északi Áramlat 2 megnyitásának kérdése. A német hatósági engedély ugyanis mindmáig nem érkezett meg, s nem tudni, mikor futhat be egyáltalán. A Zöldek már jelezték, szerintük át kellene értékelni, azaz elhalasztani a gázvezeték megnyitását – az elmúlt évek talán legnagyobb energiaválságának kellős közepén. Álláspontjuk nem újdonság, ellenzékből korábban is bíráltak, nomen est omen elsősorban környezetvédelmi szempontból, de most a koalíciós tárgyalás egyik kihagyhatatlan pártjaként sokkal nagyobb a mozgásterük. A párt kancellárjelöltje Annalena Baerbock például kijelentette, a vezeték nem járul hozzá sem Németország, sem a kontinens energiabiztonságához, a politikus azonban azt már nem fejtette ki, ez esetben milyen valódi alternatívát lehetne kínálni. Néhány szélkerék és naperőmű ugyanis nem az. Egészen furcsa, hogy a Baerbockhoz hasonló politikusok attól félnek, az Északi Áramlat jelentette orosz függőség miatt Putyin földkörüli pályára állítja a gázárakat, miközben az árak már valóban ott járnak.
Ráadásul arról is megfeledkeznek, s ez leplezi le igazán valódi motivációjukat, hogy a "baráti" Ukrajnán keresztül érkezett földgáz ugyanúgy környezetszennyező volt, ráadásul szintén Oroszországból származott.
Nemcsak a Zöldek, de a szocdemek és az FDP is azt kifogásolják, hogy ugyanaz a vállalati háló működteti majd a gázvezetéket, amelyik magát a földgázt is szállítja, a Nord Stream 2 AG ugyanis az orosz állami konszern, a Gazprom többségi tulajdonában áll. Hogy ezt a problémát miként lehet majd kezelni, ha lehet egyáltalán, egyelőre nem világos. A SPD és az FDP úgy tűnik kész engedélyezni a vezeték megnyitását, ha a vállalat megnyugtatóan rendezi a kérdést, a zöldek viszont hajthatatlannak tűnnek. A Nord Stream AG ugyan benyújtott már szeptember elején egy „függetlenségi igazolást” a német közmű-szabályozási hivatalhoz, de ennek elbírálása egyelőre várat magára.
Akár egészen januárig, a hivatalnak ugyanis ennyi ideje van dönteni a beadvány sorsáról.
Miközben tehát az egyszeri európai fogyasztó arra vár, valaki garantálja végre, hogy lesz mivel fűteni otthon és a nagyipari munkáltatók sem kényszerülnek leállásra, aktatologatás és pártpolitizálás zajlik. Nem lehet eléggé kihangsúlyozni, a geopolitikai kérdéseket csak a legritkább esetben lehet a jó és a rossz harcává redukálni. Nincs ez másként ezúttal sem. Oroszország teljesen nyilvánvalóan (és érthetően) játszik saját érdekeire, ahogy az európai vezetők is. Csakhogy miközben zajlik az államok feletti kötélhúzás, az európai politikusok (tisztelet a kivételnek) mintha megfeledkeznének a legfontosabbról. Rólunk, európai polgárokról. Meg arról, miből fizetjük ki a távhő és a lakossági áram árát.
