A NATO-t is próbára teszi Trump
Vegyes eredményekkel zárult a kétnapos NATO-csúcs Ankarában. A tanácskozás végén bár Mark Rutte a szövetség minden eddiginél nagyobb erejéről és egységéről beszélt, Donald Trump többször is bírálta a NATO működését. Az amerikai elnök emellett Spanyolországgal, Grönlanddal és Iránnal kapcsolatban is több erős kijelentést tett, amelyek amellett, hogy elvitték a figyelmet a csúcstalálkozó eredményeiről, újfent megmutatták, mennyire törékennyé vált a transzatlanti bizalom az utóbbi években.
A július 7-8 között megtartott NATO-csúcs hivatalos mérlege ennek ellenére első ránézésre kifejezetten erősnek mondható. A tagállamok amellett, hogy megerősítették az 5. cikkely szerinti kollektív védelem iránti elkötelezettségüket, egy új, több mint 50 milliárd euró értékű beszerzési megállapodásról is döntöttek és a Drone Edge kezdeményezést is elindították, ami öt év alatt 40 milliárd dollárt irányoz elő a pilóta nélküli rendszerek elleni védelem megerősítésére. A NATO emellett a következő két évre 70-70 milliárd eurónyi katonai vállalásról is döntött Ukrajna számára, Donald Trump pedig a Patriots rakéták gyártási licencének átadását is bejelentette a Volodimir Zelenszkijjel közös sajtótájékoztatóján. A csúcs tehát egy összehangoltabb, és valóban megerősített NATO benyomását igyekezett mutatni, ami a nyilatkozatok mellett kész gyakorlati lépésekkel is felkészülni egy esetleges hosszabb konfliktusos időszakra.
A tanácskozás végén mindezt Mark Rutte NATO-főtitkár is igyekezett megerősíteni. Rutte ezt alátámasztva a csúcs után úgy fogalmazott, hogy a NATO „erősebb, mint valaha”, illetve, hogy a szövetségesek mára megértették kollektív védelem fontosságát és megerősítették amelletti elkötelezettségüket, amivel párhuzamosan elkezdték azokhoz igazítani a saját védelmi politikájukat is.
A főtitkár szerint mindez pedig jól jelzi a „NATO 3.0” lényegét, amivel kapcsolatban különösen az európai államok nagyobb felelősségvállalásának fontosságát emelte ki. A Donald Trump körüli viták vonatkozásában pedig leginkább azt hangsúlyozta, hogy azok valójában a NATO demokratikus erejét mutatják, így fontos, hogy azokat ne a szövetség széthúzásaként, hanem a demokratikus döntéshozatal természetes velejárójaként értelmezzük.
A tanácskozás sikeres elemei azonban végül csak részben tudták elfedni Donald Trump korábbi kisebb-nagyobb csörtéit a NATO-tagokkal, az elnöknek pedig a tanácskozáson sem sikerült rácáfolnia a korábbi aggodalmakra. Trump a csúcson például élesen bírálta Spanyolországot, amiért az óvatosabban viszonyul a védelmi kiadások gyors és nagymértékű emeléséhez, ennek pedig a spanyol kormány hangot is adott.
Az amerikai elnök emiatt egyenesen rossz szövetségesként beszélt Spanyolországról és kereskedelmi következményeket is kilátásba helyezett a véleménykülönbség miatt, amivel lényegében a NATO-n belüli költségvetési vitát egy nyílt politikai büntetési logikába helyezte. Grönland esetében pedig szintén egy már több hónapja húzódó politikai vitát vett elő ismét az amerikai elnök, aki újfent hangsúlyozta, hogy a stratégiai jelentőségű szigetnek amerikai ellenőrzés alatt kellene állnia. Trump érvelése szerint Dánia nem fordít elég figyelmet és pénzt Grönlandra, miközben az Északi-sarkvidék katonai és geopolitikai jelentősége az orosz és kínai jelenlét miatt egyre nagyobb az Egyesült Államok számára. A kijelentésre Dánia és Grönland is határozottan reagált, aminek részeként Mette Frederiksen dán miniszterelnök világossá tette, hogy a szövetségesektől Dánia szuverenitásának tiszteletben tartását várja, Grönland vezetése pedig ismét jelezte, hogy a sziget nem eladó.
Trump emellett a NATO működését is kritizálta és többször hangsúlyozta, hogy a szövetség tagjai még mindig az Egyesült Államok biztonsági garanciájára támaszkodnak, miközben szerinte sem a védelmi kiadásokban, sem az iráni konfliktusban nem vállalnak elég nagy részt a közös teherből.
Iránnal kapcsolatban ráadásul azt is megjegyezte, hogy az Egyesült Államok valószínűleg újabb csapásokat mér az országra, miután szerinte a korábbi tűzszüneti megállapodás gyakorlatilag összeomlott, mert Teherán nem tartotta magát a korábbi megállapodás feltételeihez és ezzel lényegében érvénytelenné tette az addigi átmeneti megállapodást. A kijelentések – amelyek után szinte azonnal újra fegyveres összecsapásokra került sor a két ország között – azért is voltak súlyosak, mert Trump többször is becsmérlő szavakkal illette az iráni vezetést.
Trump kijelentései ráadásul a NATO-ra is rossz fényt vetnek. Az amerikai elnök kijelentései ugyanis több ponton is szembe mennek Mark Rutte szavaival. Miközben a NATO-főtitkár a csúcsot az egység és a megerősödés bizonyítékaként igyekezett bemutatni Trump értelmezésében a NATO nem elsősorban olyan politikai-katonai közösségként jelent meg, amelyben a tagok hosszú távú stratégiai érdekei összekapcsolódnak, hanem olyan rendszerként, amelyben az Egyesült Államok védelmet nyújt, a többiek pedig szerinte nem fizetnek és nem támogatnak eleget. Ez pedig különösen kellemetlen volt egy olyan csúcson, amelynek éppen az lett volna az egyik fő üzenete, hogy a tagállamok a korábbiaknál nagyobb felelősséget vállalnak saját biztonságukért és immár készek gyakorlati lépéseket is tenni ennek érdekében.
Mindez pedig több szempontból is kényes helyzetbe hozta a NATO-t. Egyrészt azt üzente a külvilágnak, hogy a szövetség hivatalosan egységesnek mutatja magát, de a háttérben továbbra is komoly különbségek vannak abban, hogy a tagállamok meddig hajlandók követni az Egyesült Államokat, másrészt Trump megszólalásai azt is világossá tették, hogy az amerikai elnök a NATO-t továbbra is erősen tranzakciós logikában értelmezi: aki többet fizet, gyorsabban alkalmazkodik Washingtonhoz és kész politikai fedezetet adni az amerikai döntésekhez, az jó szövetséges, aki viszont óvatosabb, az könnyen bírálat célpontjává válik.
Így pedig, bár katonai és ipari szempontból Ankara fontos előrelépést jelenthet a NATO számára, mert a tagállamok konkrétabb vállalásokat tettek és gyakorlati lépésekben is sikerült megállapodniuk, politikai szempontból azt is megmutatta, hogy a NATO legfontosabb tagállama egyben az egyik legnagyobb bizonytalansági tényezője is lehet a szervezetnek, ha a vezetője a közös stratégiai érdekek helyett folyamatos alkuként és lojalitási próbaként kezeli a tagállami kapcsolatokat.
Mindezt figyelembe véve a NATO így ma egyszerre sebezhetőbb és erősebb, mint korábban. Mert bár a tagállamok egyre szorosabban és egyre több forrást felszabadítva működnek együtt, a szervezet politikai stabilitása továbbra sem kikezdhetetlen. Enélkül pedig aligha lehet tartós és valódi szövetséget építeni.
