A Nagy Humbug
Bevezetőül lássunk néhány épületes példát a mai Európából, hogyan lehet viszonyulni a migráció témájához. Túl nagy port nem vert fel a világsajtóban a hír, hogy a lublini katonai bíróság felmentett egy huszonöt éves lengyel katonát. Karol S. ellen „hatalommal való visszaélés és mások életének veszélyeztetése” miatt emeltek vádat.
A bűne mindössze annyi volt, hogy 2024 márciusában a lengyel–belorusz határon, Dubucze Cerkiewne közelében fegyverével a levegőbe lőtt, hogy megállítson egy agresszív migránscsoportot. A hír szerint a migránsok autóemelőkkel és létrákkal felszerelkezve próbálták áttörni a határkerítést. A csoport a felszólításokra nem reagált, a határőröket kövekkel dobálták. Karol S. ekkor szolgálati puskájából tizenkét figyelmeztető lövést adott le a levegőbe. Személyi sérülés nem történt, a támadók pedig visszavonultak. Mi történt volna, ha a katona nem lő a levegőbe? – kérdezte a bíró, aki helyén kezelte az ügyet. A túlerőben levő migránsok valószínűleg megrohanták volna a határvédőket, és sérüléseket vagy halált okoztak volna.
A másik példa Belgiumból való. Emlékszünk még a párizsi Bataclan színházban történt tömegmészárlásra? Tizenegy évvel ezelőtt százharminc ember életét követelte Franciaország történetének legnagyobb merénylete. Nemrég kiderült, hogy egy brüsszeli bíróság döntése alapján a merénylet egyik tervezőjét, Mohamed Bakkalit „ideiglenes börtönelhagyással” ajándékozták meg. Bakkalit 2022-ben ítélték el harminc évre. Időközben Franciaország a terroristát kiadta Belgiumnak, ahol 25 évet kapott, amiért részt vett egy Amszterdamból Párizsba tartó vonat elleni támadás kitervelésében. És most ezt a jóembert – nyilván az illedelmes viselkedésének jutalmaként – hat alkalommal másfél napra kiengedik a belgák. Ez a híres nyugat-európai törvények szigora, aminek úgymond teljes súlyával sújtanak le a terroristákra.
Tessék megnyugodni, ennek egyszer s mindenkorra vége szakad. Június 12-én ugyanis életbe lépett a Nagy Humbug, közismert nevén: migrációs paktum. (Amelynek legalább valami normálisabb nevet adhattak volna, hiszen a paktum szó valami sötét, titkolni való alkut sugall.) Ettől a naptól kezdve Európának minden gondja meg lesz oldva. Nem lesz több robbantgatás, tömeges gázolás a karácsonyi vásárokban, petárdás lövöldözés békés tömegbe, fiatalkorú lányok és fiúk megerőszakolása. Ettől a naptól fogva egyetlen perverz disznónak sem jut eszébe a templomban levizelni az úrasztalát, vagy lefejezni a papot. Mindenki fellélegezhet. Vagy mégsem.
2015 óta, amikor a szelfizgető Angela Merkel német kancellár meghirdette a willkommenskultur néven elhíresült akciótervet, évente legalább egymillió migráns árasztotta el Európát. A befogadás és a nyitott társadalom (és a rossz lelkiismeretből fakadó álhumanizmus) égisze alatt azóta egyes nyugati nagyvárosok szinte élhetetlenné váltak.
Olykor belenézek a futball-világbajnokság egy-egy érdekesebb meccsébe. A minap éppen Franciaország játszott Szenegállal. Elképedve látom, hogy a pályán húsz fekete focista és két fehér bőrű kergeti a labdát, mintha legalábbis két afrikai csapat mérkőzne egymással. A francia nemzeti válogatott, a híres gall kakas kezdő tizenegyében kilenc fekete. Lehet, hogy ott már megtörtént a lakosságcsere, csak a franciák még nem vették észre? Többek közt ezért is lesz nehéz, sőt hiábavaló erőlködés (még ha lenne is ilyen szándék) megőrizni Európának a régi arculatát. A nyugati országokba érkezett több- generációs vendég nagy része állampolgárságot kapott, és tőlük már nem lehet megszabadulni. Akit egyszer befogadtak, az integrálódott a társadalomba. Más kérdés, hogy ki a hangadó (és ki lesz a meghatározó) egy-egy népesség arculatánál mondjuk két-három évtized múlva?
Ez azt jelenti, hogy a francia lakosság nagyjából egyharmada három generációs migráns. Ha hozzávesszük a családi és a partneri kapcsolatokat, a tanulmány szerzői szerint ennek a kategóriának a 41 százaléka a migránsokhoz köthető. Franciaország tehát már nem csupán migráns kisebbséggel rendelkező ország, és a népszaporulatot ismerve csak néhány év kérdése, mikor fordul meg az arány az őshonos franciák rovására.
A migrációs paktum természetesen nem a biztonsági kockázatokra, a visszafordíthatatlan népességcserére összpontosít. Csupán egyfajta mederbe próbálja terelni a (megállíthatatlan) bevándorlást. A két éve elfogadott szerződés megalkotói szerint szigorodnak a bevándorlás feltételei, a lényeg azonban nem változik: a migránsok áradata továbbra is özönlik Európába.
A tagállamok teljes mértékben szabadon választhatnak a szolidaritási intézkedések közül, és egyetlen tagállamot sem köteleznek arra, hogy menedékkérőket vegyen át. Látszólag tehát szolidaritásról és az európai országok egyenjogúságáról van szó, a valóságban a fejlettebb (és a migránsok által kívánatosabb) országok tehermentesítéséről, a mi részvételünkkel is. Holott nekünk az egészhez alig van közünk. Nem voltunk gyarmattartók, és nem vagyunk (egyelőre) célország.
Ez a „szerződés” persze egy ideális állapotot feltételez. Ha azonban ugrásszerűen megnőne a migránsok száma, Brüsszel előveheti az „operatív” támogatás igényét, és a néhány ezres fejkvóta meredeken megugorhat. A lényeg: ha nem fogadunk be migránsokat a többiektől (akikre nagy nyomás hárul), akkor fizethetünk, mint a köles. Adózhatunk mások elfuserált demográfiai és gazdasági döntései miatt, miközben egy-egy nem befogadott migránst 20 000 euróra taksál a paktum. Durván számolva, egy közepes kategóriájú gépkocsi árát kellene kifizetnünk egy ember helyett. Ez a híres európai szolidaritás, és ezt a pőre tényt igyekszik lenyomni a torkunkon a Nyugat.
Magnus Brunner, az EU belügyi és migrációs biztosa szerint „a paktum azt bizonyítja, hogy kezdjük rendbe tenni az európai házunkat. Az új szabályozásnak köszönhetően jobban tudjuk ellenőrizni, ki jöhet be az EU-ba, ki maradhat itt, és kinek kell távoznia.” A takarítást hallva azért erős kételyeink lehetnek, hiszen eddig is havonta mintegy százezer embernek kellett volna elhagynia az Uniót, valójában a negyedét sem sikerült visszaküldeni. Aztán – mivel az ördög a részletekben lakozik – Brunner úr arról nem beszél, hogy mi lesz például a császárvárossal, hiszen a bécsi alapiskolásoknak már most is a fele muzulmán, és nem tud németül. Talán tanácsosabb lenne a pókhálók leszedéséről értekezni, mint takarításról.
Aztán amikor arról olvas az ember, hogy a paktum szerint a „problémás” migránsokat húsz, esetleg harminc hónapig kell etetni, mielőtt visszaküldenék őket, már nem is tudja, mit gondoljon. Az pedig egyenesen kabaréba illő, hogy azoknak a migránsoknak, akik nem hajlandók elhagyni az EU-t, csökkenthetik a szociális segélyét és a többi kedvezményt. A zöldek és az emberjogi aktivisták természetesen most is húzzák a szájukat. Például az Amnesty International vagy a Helsinki Bizottság. Mindensetre számunkra, Magyarország és Szlovákia számára elhúzták a mézesmadzagot, hogy nem kell befogadni migránsokat. De hogy mi lesz ennek a vége, elképzelni is nehéz. Illetve nem kell hozzá sok fantázia.
Megjelent a MAGYAR7 26. számában.
