A legfontosabb geopolitikai kezdeményezés
Panta rhei. Vagyis minden változik, minden folyik, mondták a régi görögök. Nincs ez másként a geopolitikában sem. Régi, nagy szövetségek bomlanak fel vagy jelentéktelenednek el, miközben sosemvolt partnerek találnak egymásra. A gazdasági, kulturális és persze hadászati együttműködéseknek talán soha nem volt még akkora szerepük, mint most, amikor nem az a kérdés, gyökeres változások előtt állunk-e, hanem hogy győztesként vagy vesztesként jövünk-e ki a másik oldalon.
Foglalkoztunk már ezeken a hasábokon az Európai Unióval eleget, volt szó az ENSZ-ről, írtunk a kínai Övezet és Út kezdeményezésről és a szívünknek talán legkedvesebb visegrádi négyekről. Az alábbi témáról,
a lengyel–horvát ösztönzésre született Három Tenger Kezdeményezésről (Three Seas Initiative) azonban méltatlanul kevés szó esett ez idáig.
Történt mindez annak ellenére, hogy a következő évtizedekben, látva a geopolitikai erőegyensúly átrendeződését, az Európai Unió gazdasági eljelentéktelenedését és nem létező hadászati potenciálját, a Három Tenger Kezdeményezésnek jövőformáló szerepe lehet.
Nem véletlen, hogy a Bloomberg pár héttel ezelőtt megjelent cikkében a legfontosabb geopolitikai projektnek titulálta a HTK-t.
A balti államokat, Finnországot, Belaruszt, Ukrajnát, Magyarországot, Csehszlovákiát, Romániát és Jugoszláviát egy akolba terelő együttműködéssel Pilsudskinak kimondva-kimondatlanul azt volt a célja, hogy falat emeljen és határt szabjon nemcsak a germán, de az orosz, később szovjet expanziónak is.
Pilsudski tervéből végül semmi nem lett, bár a franciák támogatták az ötletet (mért ne tették volna, két kontinentális riválisuk szomszédságában alakult volna meg), az orosz és a német diplomáciai nyomás erősebb volt, akárcsak a sovinizmus. A litvánok a lengyelektől frissen megszerzett függetlenségüket féltették, a csehszlovákoknak nem tetszett, hogy elvágják őket orosz anyácskától, Ukrajnát pedig épp bekebelezte az alakuló Szovjetunió.
Pilsudski igazsága tulajdonképpen a harmincas évek végére nyert bizonyítást. A marsall azonban azt már nem érhette meg, hogy az összes potenciális „tagállam”, ki előbb, ki később, vagy a náci, vagy a szovjet érdekszférába került (ezt egyedül Finnország úszta meg).
Talán nem túlzás azt állítani, a HTK mögöttes, ki nem mondott célja nagyon emlékeztet a néhai marsalléra, aki remekül ismerte fel a térség legjelentősebb geopolitikai problémáját. Azt, hogy tulajdonképpen rossz helyen vagyunk.
Németország és Oroszország kétoldali szorításában a régió kisebb államainak jóval szűkebb a mozgástere, egy gyümölcsöző együttműködés azonban tágítja a teret és a lehetőségeket! Nézzük csak a számokat!
A jelenlegi formájában 12 EU-tagállamot tömörítő kezdeményezés az EU területének 29, lakosságának 25 százalékát adja (1 210 000 km2,
112 millió lakos), vásárlóerő-paritáson számolva az uniós GDP 19%-át ezek az országok termelik meg. Területét, lakosságszámát és gazdasági erejét tekintve a HTK tehát nem egy súlytalan szövetség. Más kérdés, hogy még nagyon az út elején járunk.
A szövetség tulajdonképpeni alakuló gyűlésére 2016 nyarán került sor Dubrovnikban. A felek már akkor megállapodtak, elsődleges céljaik a közlekedési infrastruktúra és az energetika területén kapcsolódnak egymáshoz. Nem véletlen, hogy az elmúlt években a HTK kínai pénzből komoly vasúti fejlesztést hajtott végre a térségben, miközben rengeteg pénzt és időt áldozott arra, hogy az amerikaiak cseppfolyósgáz-terminálokat (LNG-terminál) építhessenek Horvátországban és a lengyel partoknál is.
Az egész HTK súlyát szépen mutatja, hogy a 2017-es varsói csúcson Trump elnök is megjelent.
Szintén a szervezet bábáskodása alatt épül a Litvániát Görögországgal összekötő Via Carpathia vagy a Baltikum–Adria vasúti folyosó is. Összesen 77 különböző projekt fut vagy indul el a közeljövőben mintegy 500 milliárd euró összértékben, bár ennyi pénz egyelőre nem áll a kezdeményezés rendelkezésére.
A fentiekből is látszik, az Egyesült Államok kifejezetten örül az orosz gazdasági befolyás ellen ható kezdeményezésnek. Bár az Északi Áramlat 2-vel kapcsolatos szankciók néhány héttel ezelőtti feloldása érzékenyen érinti a lengyeleket, mivel az őket megkerülve juttat földgázt az Unióba, az épülő HTK-s csővezeték azért némileg enyhíti a fájdalmukat, akárcsak az az egymilliárd dollár is, amelyet elvileg a következő években az USA a projektbe fektet majd.
Hasonló összegű támogatások érkezhetnek Kínából is, bár kérdés, ennek Washington mennyire örül majd, amikor éppen azért támogatja a kezdeményezést, mert az „megvédheti” a tagállamokat az orosz és a kínai befolyástól. Németország nagyhatalmi ambícióit már nem tankos, villámháborús, hanem gazdasági vonalon dédelgeti, az Egyesült Államoknak biztos ami biztos alapon jól jön, hogy a hagyományosan német érdekszférába tartozó területeken kialakul egy ilyen szövetség.
Érdekes kérdés még az Unió és a HTK viszonya. Az alapítók lépten-nyomon hangsúlyozzák, nem az Unió mellett és ellen, hanem azon belül keresik az együttműködés és a közös fejlődés lehetőségét. Ami jó nekik, jó az EU-nak is.
A németek persze nem így gondolják, az általuk uralt Unió „ellenlábasát”, potenciális kihívóját látják benne.
Miközben a HTK folyamatosan keresi a nyugat-balkáni együttműködést, a tagállamok nagy része pedig támogatja az uniós bővítést, a németek nem véletlenül igyekeznek elodázni a dolgot. Frank-Walter Steinmeier német elnök néhány nappal ezelőtt arról beszélt, az EU-nak a lehető leghamarabb a HTK „élére kell állnia”. Hogy ez pontosan mit is jelent, könnyen kitalálható. Ha már klasszikus idézettel kezdtük, zárjuk is azzal:
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/31. számában.
