A képmutatás magasiskolája - II. rész
Néhány napja arról adott hírt a sajtó, hogy a spanyol partoknál többtucatnyi palagázt szállító teherhajó vesztegel, mert a szállítmányokat kapacitás hiányában nem képesek feldolgozni és továbbszállítani.
Nem épült meg ugyanis a MidCat becenevű gázvezeték, amely a Pireneusokat átszelve a spanyolországi LNG-terminálokat kötötte volna össze az európai gázvezetékekkel. Helyette két, szénhidrogént és villanyáramot szállító „zöld energetikai korridor” tenger alatti csővezetéke készül el, az egyik (BarMar) Barcelonát köti össze Marseille-el, a másik (CelZa) Portugáliát Franciaországgal.
Felmerül a kérdés, vajon miről hadoválnak az Európai Unió döntéshozói, amikor minden erejüket és energiájukat latba vetve azt bizonygatják, hogy Európának rakétagyorsasággal el kell szakadnia az orosz földgáztól, hiszen anélkül is el tudjuk látni az európai országokat elegendő energiával? Hónapok óta mást sem hallunk, mint hogy ki kell iktatni az orosz kőolajat, földgázt (a kulisszák mögött már az uránércet is emlegetik), és diverzifikálni kell az európai beszerzést.
Ezt célozzák az Oroszország elleni szankciók, amelyekről már az iskolás gyerekek is tudják, hogy nem Putyin rendszerét gyengítik, hanem Európát.
Amikor pedig a Gazprom leállítja a szállítást, egyszeriben kitör a pánik, és Nyugat-Európa keserves télre készül.
Kicsit pörgessük vissza az idő kerekét. Még valamikor 2020 novemberében történt, hogy amerikai kongresszusi képviselők levelet írtak Emmanuel Macronnak, hogy a francia elnök megtévesztés áldozata lett, amikor megfúrta az amerikai palagázról szóló amerikai–francia szerződést.
Az USA huszonegy kongresszusi képviselője akkor azzal vádolta meg Franciaországot, hogy oroszbarát politikát folytat, mert meghiúsította a hétmilliárd dolláros gázvásárlási szerződést.
Akkor még fontos szempontnak számított Európában a minden áron való „zöldítés”, ezért a francia kormány nem írta alá az Egyesült Államokból származó palagáz-megrendelést. A zöldek szerint – és nemcsak őszerintük – a palagáz kitermelési módja, a repesztéses eljárás (fracking) ugyanis borzasztóan környezetterhelő, nem is szólva a tengeri szállításról.
Az amerikai képviselők akkor azzal érveltek, hogy Amerika LNG-exportja kevesebb szén-dioxid-kibocsátással jár, mint az algériai vagy az orosz földgáz szállítása. Szerintük a vezetékes szállítás 41%-kal (sic!) károsabb a légkörre, mint a földgáz tengeri szállítása. Milyen érdekesek a véletlenek!
Az amerikaiak azt sem rejtették véka alá, hogy az Északi Áramlat 2 gázvezeték megépítését is aggasztónak tartják, hiszen az Oroszországot Németországgal összekötő vezeték miatt Európa erősebben függhet az orosz gáztól és a Gazpromtól, így az amerikaiak piaci érdekei sérülnének.
Vajon hány európai döntéshozónak jutott eszébe ez a párhuzam, amikor „valakik” felrobbantották az Északi Áramlat 2 és az Északi Áramlat 1 csővezetéket? Vajon akadt-e épeszű ember, aki elhitte volna, hogy ez az oroszoknak állt érdekükben?
Az amerikai képviselők két éve azt is megfogalmazták, hogy a francia döntés mögött az orosz lobbit kell keresni. Feltételezték, hogy Oroszország titokban civil szervezetekkel, NGO-kkal igyekszik a francia döntéshozatali folyamatot befolyásolni. (Lehet, hogy a saját gyakorlatukból indultak ki?) Szenátusi jelentésekre hivatkozva azt állították, hogy Moszkva 95 millió dollárnyi támogatást nyújt a palagáz ellen kampányoló európai zöldszervezeteknek, elősegítve az orosz gázfüggőség fenntartását. Szerintük ezek a szervezetek vették rá az uniós kormányokat arra, hogy vessenek véget a palagázkutatásoknak.
Spanyolország az utóbbi két évtizedben sokat áldozott a kikötői LNG-terminálok építésére, ugyanakkor hiányoznak a csővezetékek, amelyek a cseppfolyósított földgázt szállítanák a kontinens belsejébe. A Pireneusokon keresztül haladó MidCat gázvezeték sorsa az ukrajnai orosz invázió kirobbanása után kezdett ismét előtérbe kerülni, hiszen hiába vannak a kikötők, ha a kikötői kapacitás, a feldolgozás, a szállítás nincs megoldva. Ennek ellenére hiába rostokolnak a szállítóhajók a spanyol partoknál, a MidCat nem fog megépülni.
Pedro Sánchez spanyol, Antonio Costa portugál és Emmanuel Macron francia miniszterelnök bejelentette, megegyeztek, hogy a MidCat gázvezeték helyett a „zöld koridort” választották, amely összeköti a Pireneusi-félszigetet az európai energetikai piaccal. Ez, mint mondták, a szénhidrogén és átmenetileg a földgáz szállítására fog szolgálni. Spanyolország eközben bejelentette, kénytelen lesz elutasítani az érkező hajókat.
2021 decemberében még örömódákat zengett a mainstream-sajtó (a szlovák is), hogy az Ázsiába tartó, cseppfolyósított földgázt szállító hajók irányt változtattak, és Európa felé tartanak. Meg leszünk mentve!
Az Egyesült Államokból Európába érkező LNG-szállítmányok akkoriban érkeztek, amikor az energiaválság az egekbe verte fel a gáz árát.
„A szállítóvállalatok megváltoztatják a cseppfolyós gázt szállító teherhajóik irányát, és inkább Európába küldik őket. A növekvő kereslettől és a meredeken emelkedő áraktól nagyobb nyereséget remélnek. Olyannyira, hogy a lekötött szerződések miatt fizetendő büntetést is vállalják.” Ilyen híreket hoztak a lapok.
Amikor aztán február végén kitört az amerikai–orosz proxyháború (amelyet az utolsó ukránig akarnak vívni, és majd ezermilliárdokat szeretnének befektetni a letarolt Ukrajna újraépítésébe), felgyorsultak az események, és szabadságra ment a józan ész.
A futószalagon gyártott szankciók és a büntetéscunami úgy fölverte az energiaárakat, hogy Putyin röhögött a markába, és a háború finanszírozásának megroggyanásáról szóló nyugati álmokon csak mosolyogni tudott.
A nyugati vezetők hol Azerbajdzsánba futkostak (amely ugye a demokrácia melegágya), hol az araboknál előszobáztak, hátha megússzák a dolgot, és nem söpri el őket az egyre növekvő népharag. Mostanában meg azon törik a fejüket, hogyan kéne „megrendszabályozni” a beszállítókat. Csak Von der Leyen, a nagy vezető, az egykori bukott német védelmi miniszter szónokol tovább, mint akiben elpattant a rugó, hogy az ukránokkal az utolsó demokratikus vércseppig és soha másképp.
Eközben minden ország megpróbálja a saját pecsenyéjét sütögetni (vagy inkább menteni a bőrét), és áldozati bárányként Magyarországra mutogatni. Magyarországot azzal a hazugsággal próbálták tetemre hívni, hogy – úgymond – nem tett semmit az energiahordozók diverzifikálása érdekében. Mintha nem is az uniós kelletlenség kaszálta volna el annak idején a Nabucco kőolajvezetéket, a Kaszpi-tenger mellékéről történő gázszállítást, nem szólva a romániai gázmezők feltárásáról.
A görög példán bemutatott képmutatás magasiskolája (amelyről nemrég írtunk) ehhez képest egy gyengécske epizód volt a nagy színjátékban. Görögországon a németek példát statuáltak, miközben megüzenték a franciáknak, ki az úr a háznál.
Ennek fényében kell értékelnünk Orbán Viktor és Emmanuel Macron győzelmét az atomenergia tiszta energiaforrásként való elismerésében.
A németek most foghatják a fejüket (és minimum 200 milliárd eurójukba fog kerülni) az erődemonstrációik miatt, s végül a mutatóban megmaradt három atomerőművüket is kénytelenek lesznek tovább üzemeltetni. De legalább nem a szénerőműveket.
A nagy kérdés továbbra is nyitott: ha Nyugat-Európában már február elején, az orosz invázió előtt tudták, hogy baj lesz, és az LNG-gáz nem pótolja az olcsó orosz földgázt, akkor miért hoztak eszement döntéseket? Miért találták ki a szankciókat, ha tudni lehetett, hogy visszafelé fognak elsülni? Mit magyaráznak még most is az európai embereknek azok a brüsszeliták, akiknél megakadt a lemez, és akik szerint „a szankciók igenis működnek”? Ki ad nekik észt, vagy mi veszi el az eszüket?
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/44-es számában.
