A háború vége: A mikor és a hogyan?
Mivel a 2022-ben megjelent utolsó lapszámunkban a mögöttünk hagyott év geopolitikai összegzését kínáltuk elolvasásra, adja magát, hogy az új esztendő első számában a múlt helyett a jövőbe nézzünk.
Miközben száz meg száz geopolitikailag releváns esemény játszódik le nap mint nap, nyilván a 2023-as év legfontosabb kérdése, így írásunk központi vezérfonala az lesz, mikor és hogyan ér véget a szomszédban zajló háború.
A témával foglalkozó újságíró, elemző előtt általában két út áll. Az egyik, hogy túlzott magabiztossággal kinyilatkoztat, szentenciákat fogalmaz meg, aztán tudása és képességei függvényében várja, hogy írása a „körmére égjen”. A másik, hogy az összes elképzelhető forgatókönyvet felsorolva tulajdonképpen nyitva hagyja a kérdést, legfeljebb különböző lehetőségeket „dob fel”, a döntést az olvasóra bízva. Az alábbiakban valahol a két út között járva, hol egyik, hol másik irányba kitérve próbáljuk megválaszolni a megválaszolhatatlant: 2023-ban véget ér-e a háború, s ha igen, miként?
Ahogy február 24-én hajnalban az orosz csapatok egyszerre négy irányból támadva megkezdték a „különlegesnek” legfeljebb csak az elhibázottsága miatt titulálható hadműveletüket, nem sok nyugati elemztő merte azt állítani, a háború nem az ukrán hadsereg és közigazgatás legfeljebb néhány héten belüli összeomlásával végződik majd.
Bár a sajtóban pörög egy orosz–ukrán „békecsúcs” februári dátuma, a háborúnak biztosan nem lesz vége a következő néhány hónapban. Nyugaton most egy közelgő, Belarusz irányából érkező orosz offenzíváról beszélnek, az ukránok meg állítólag egy déli irányú, Melitopolt és (vagy?) Bergyanszkot célzó, a Krímmel való orosz szárazföldi összeköttetést elvágó támadásra készülnek. A tél beálltával persze új lehetőségek nyílnak mindkét oldal számára, így felbukkan egy csomó olyan kérdés, amelyre ma még képtelenség választ adni. Ha sikerül megoldani a logisztikáját, a fagyott ukrán sztyeppe kiváló terepet kínál egy komolyabb támadásra, de elég egy hirtelen felmelegedés, és az egész beleragad a sárba.
Eddig is vacakolt az orosz ellátás, a télen majd pont biztosítani tudnak egy stratégiai célokat kitűző támadást?! Vagy egy másik probléma: nem tudjuk, mi a helyzet a háromszázezer orosz besorozott katonával. Kisebb részükkel feltöltötték az őszi ukrán ellentámadásban kimerült egységeket, de mi van a többiekkel?
Valóban olyan gyatra a kiképzésük és rossz a felszerelésük, vagy ez is csak nyugati propaganda? Melyik TikTok videónak hiszünk? Aztán itt egy harmadik dolog. Ha az ukrán hátország nélkülöz és fagyoskodik, meddig lehet pénzelni a harcoló alakulatokat? Meddig tart ki a katonák morálja, ha a család otthon éhezik? Megannyi kérdés, amelyekre legfeljebb csak a „szurkolótáborok” tudják a választ.
Ezen a ponton végleg elhagyjuk a bizonyosság és a következtetés szilárd talaját, és szügyig merülünk a lehetőségek ingoványába, időnként bele-belekapaszkodva a valószínűségek jelentette támasztékba.
Ahogy Robert C. Castel biztonságpolitikai szakember találóan megjegyezte a cikk apropóján készült háttérbeszélgetésünk során:
Ez tehát az egyik lehetséges forgatókönyv, az elhúzódó, felőrlő harcok felmorzsolják egyik vagy másik oldal haderejét. Egy novemberi adat szerint mintegy nyolcmillió ukrán állampolgár hagyta már el az országot, a teljes lakosság nagyjából húsz százaléka. Ha hinni lehet a von der Leyen által véletlenül elkotytyintott adatnak, az ukrán harcoló alakulatok vesztesége, sebesültekkel együtt, már hatszámjegyű. Az amerikaiak szerint az oroszoké is, ám legyen, de ezzel együtt is nyilvánvaló, Ukrajna sokkal közelebb van saját demográfiai lehetőségei végéhez, mint Oroszország.
Egy másik lehetőség, mind közül talán a legkevésbé valószínű, hogy egyik vagy másik oldal sorsdöntő áttörést ér el.
A modern műholdas megfigyelés korában eleve nehéz elrejteni egy ehhez szükséges nagyságú csapatösszevonást, nem véletlen, hogy az orosz–ukrán háborút eddig sem jellemezték nagy, stratégiai jelentőségű győzelmek. A jelentős őszi ukrán ellentámadás után nem omlott össze az orosz hadsereg, azzal együtt sem, hogy az tulajdonképpen elérte célját. Kijevnek sikerült maga mellett tartania a nyugati szövetségeseket. A részben erre válaszul indított orosz stratégiai bombázás is félig-meddig „sikeresnek” mondható, átszabta a háború képét, de az ukrán hátországot, legalábbis mostanáig, nem törte meg.
A végére adjuk át a szót a szákértőknek. A már említett Robert C. Castel érdeklődésünkre elmondta, szerinte egy elhúzódó, akár tűzszünettel hosszabb-rövidebb időre megszakított, felőrlő háborúra lehet számítani, amelyből, a két ország közti gazdasági, demográfiai és egyéb aránytalanságok miatt, vélhetően Oroszország kerül ki győztesen.
Somkuti, fenntartva a tévedés jogát, úgy véli, 2023-ban véget ér az orosz–ukrán háború.
Somkuti szerint a háború az orosz vagy az ukrán hátország összeomlásával ér majd véget, de hogy a két lehetőség közül melyik válik majd valóra, azt ma még nem lehet megmondani.
A háborút persze nem csak a hadseregek veszíthetik el. A hátország társadalmi összeomlása vagy a politikai hatalom szétesése éppúgy véget vethet a háborúnak, mint egy végzetes katonai vereség. Ezzel a forgatókönyvvel ugyanaz a probléma, mint az előbbivel. El kellene döntenünk, melyik ország közeledik gyorsabban saját korlátai felé? Mivel két plusz oldal sem lenne elég az „egyrésztek” és a „másrésztek” felsorolására, hagyjuk is nyitva ezt a kérdést. Tavasszal visszatérünk rá!
Megjelent a MAGYAR7 idei első számában.
