Vetettünk, gondoztunk, betakarítottunk…
„Hej, Dunáról fúj a szél, szegény embert mindig ér!” szól a régi népdal. Mezőgazdászok körében ennek a változata kicsit máshogyan szól: „Hej, Dunáról fúj a szél, paraszt embert mindig ér!” Így, az év végén mikor már a mezei munkák javát befejeztük (kiknek szerencséjük volt), van időnk kicsit elgondolkozni azon, miért is danoljuk néha magunknak ezt a népdalt.
Ágazatunk a modern civilizáció alapköve. Két évszázaddal ezelőtt még a lakosság 80 százaléka csak a mezőgazdaságnak élt. Mai világunk viszont már más. Modern gépesítés, új tudás, információk gyors terjesztése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a lakosság apró része el tudja látni a teljes emberi civilizációt a nekik kellő élelmiszerekkel.
Ennek ellenére a mezőgazdász továbbra is danolja magában a fentebb említett népdalt. Mindannyian, kik az ágazatban dolgoznak, tudatosítják, hogy munkájuk nem lett sokkal egyszerűbb, sőt sokuknak az a véleménye, hogy még nehezebb lett. De miért érzik ezt sokan így?
Különböző vélemények és érvek léteznek, melyek próbálják megválaszolni ezt a kérdést. Személy szerint, úgy gondolom, a legnagyobb mértékben az járult hozzá, hogy a lakosság java nem tudja, honnan is jön valójában az étel, melyet a családi asztalnál, vagy egy gyorsbüfé pultjánál fogyasztanak.
Talán éppen ez az egyik legnagyobb kihívásunk ma: láthatatlanná váltunk. Ott vagyunk minden falat kenyérben, minden pohár tejben, mégis kevesen gondolnak ránk. Ha minden jól megy, természetesnek veszik; ha pedig valami nem úgy sikerül – túl drága, túl kevés – akkor hirtelen sokan emlékeztetnek rá, milyen könnyű a problémák forrását a földeken, esetleg a gazdákban keresni.
Pedig mi tudjuk, hogy a föld nemcsak munkahely, hanem társunk is. Figyelni kell rá, türelemmel gondozni, néha meghajolni előtte, máskor pedig bátorsággal nekimenni a feladatnak. Aki a mezőn dolgozik, az nem csupán termel: felelősséget visel. Az időjárás minden szeszélyével, a piac minden kiszámíthatatlanságával együtt is nap mint nap vállalja, hogy élelmiszer kerüljön a világ asztalaira.
Éppen ezért év végén, amikor kicsit több idő jut a számvetésre, talán megérdemeljük, hogy megálljunk egy percre, és ne csak a gondokat lássuk. Mert bármilyen nehéz is volt az év, valami ismét sikerült: vetettünk, gondoztunk, betakarítottunk. A természet ritmusához igazodva dolgoztunk. Önmagában ez is olyan tudás, amelynek felmérhetetlen értéke van, és amely évszázadok óta öröklődik.
De talán legfontosabb, hogy mindig akad valami új: új kihívás, új technológia, új remény.
A mezőgazdaság nemcsak arról szól, hogy megőrizzük, amit kaptunk, hanem arról is, hogy napról napra gyarapítsuk. Hogy a következő esztendőben is legyen mit aratni – és legyen mire büszkének lenni.
Ezért hát, amikor újra meghalljuk a régi dallamot, talán mosolyoghatunk is rajta. Igen, a szél fúj – néha hidegen, néha kegyetlenül, de minket mégis talpon talál. Mert aki a földdel dolgozik, az tudja: minden nehézség ellenére a munkánk értelmes, szükséges és pótolhatatlan. És bár sokszor érezzük úgy, hogy kevesen értik meg a mindennapjaink súlyát, mi mégis tudjuk, miért csináljuk.
Ahogy az év vége közeledik, legyen ez a gondolat a társunk: a mezőgazdaság nem csupán egy ágazat, hanem hivatás, melyhez szív kell. És amíg lesznek, akik ezzel a szívvel fordulnak a föld felé, addig a népdal szavai sem panaszként, hanem inkább emlékeztetőként szólnak majd – arra, hogy minden szélfuvás ellenére is érdemes ezt folytatni.
(Forrás: Szabó Tamás falugazda)
