Mi lesz veled, európai mezőgazdaság?
Az európai parlamenti választások előtt néhány hónappal, az év elejétől kezdve Európa-szerte tetőfokára hágott a gazdák elégedetlensége. A kontinens fővárosait, autópályáit és határátkelőhelyeit ellepték a traktorok. Brüsszelben, az Európai Unió székháza előtt tüzek lobogtak, jelezve, hogy a felhergelt gazdák tűzbe boríthatnak mindent.
A fő okot az ukrán gabona ellenőrizetlen beözönlése, az egyre elviselhetetlenebb adminisztrációs terhek, a méregzöld tervek jelentették, amire rátett egy jókora lapáttal a háború, az energia és a műtrágya árának emelkedése, a felvásárlóár csökkenése.
A legtöbb nyugati tagállam vezetői félvállról vették az egészet. Amíg az ő piacaikra nem jutott el az ukrán gabona, az unalomig ragozott európai szolidaritást gyakorolva hallgattak, mint tetű a var alatt, miközben a közép-kelet-európai gazdákat a csőd fenyegette. A német mezőgazdasági miniszter például látványosan szóba se állt velük, amikor tiltakoztak az üzemanyagpótlék megvonása miatt, ami országos szinten több tízmilliárd eurós kiesést jelentett volna a gazdák számára, de persze megtakarítást a szövetségi költségvetés számára.
Egy német gazda szerint míg 2022-ben százhúszezer eurós bevétele volt, addig 2023-ban nyolcvanezer, miközben a költségek mintegy harminc százalékkal emelkedtek. Sokan jelezték, vagy lehúzzák a rolót, mert a gyerekeik ilyen körülmények közt nem lesznek hajlandók tovább vinni a családi gazdaságot, vagy addig tüntetnek, míg el nem takarodik a kormány.
Az Európai Unió vezetése szokás szerint a füle botját sem mozdította. Mindössze semmitmondó nyilatkozatok, buksisimogató mondatok hangzottak el. Janusz Wojciechowski mezőgazdasági biztos például szemrebbenés nélkül válaszolta a tiltakozóknak: „a dolgok rendben mennek, a szolidaritási folyosók működnek, uniós szinten nincs kritikus helyzet”.
Ursula von der Leyen bizottsági elnök például ezt találta mondani: „Az uniós mezőgazdasági termelők és az élelmiszeripar egészséges, jó minőségű élelmiszereket biztosítanak polgáraink számára, és központi szerepet játszanak gazdaságunkban, különösen a vidéki területeken. Emellett óriási erőfeszítéseket tesznek annak érdekében is, hogy hozzájáruljanak a zöld és digitális átálláshoz. Ugyanakkor számos kihívással kell szembenézniük (…).”
Emlékezhetünk, hasonló szövegek hangzottak el a múlt században a szocialista országok vezetőinek szájából, általában a kommunista pártok éves kongresszusain. Arról azonban a főnéni mélyen hallgatott, hogy „a számos kihívásért” éppen ők a felelősek a meggondolatlan terveik és a zöld álmaik erőltetésével. Hosszas hezitálás után végül Brüsszel kénytelen volt elismerni, hogy az úgynevezett zöld átállás uniós terve látványosan megbukott.
A szlovák liberális sajtó (vagyis az összes médium kilencven százaléka) a választások előtt úgy próbálta kezelni a kérdést, mintha csak a progresszíveket, a Demokratit és az SaS liberálisait érdekelte volna a mezőgazdaság helyzete. Szerintük a konzervatív, szuverenista pártok a parlamenti választások kampányában szinte szót sem ejtettek az uniós mezőgazdaság témájáról. Pedig éppen az ő esélyeiket erősítették a gazdák szavazatai, mert érdemben ők álltak ki mellettük. A kampány pedig nem erről szólt, hanem a háborúról, a migrációról és az infláció terheiről.
A liberálbolsevik oldal ezúttal is a szokásos módon nyilvánult meg, akárcsak a társadalmi béke témájában: mi nagyon szeretnénk csökkenteni a feszültségeket, de. És sorolták a feltételeiket.
A legdurvább csúsztatás például a szarvasmarha-állomány Brüsszel által tervezett csökkentését érintette, amit párhuzamba hoztak a lisztkukacnak mint fehérjeforrásnak és emberi tápláléknak a forgalmazásával.
Mindez csak a jobboldal kitalációja, állították, miközben konkrétan Írországban már fejpénzt fizet a kormány a gazdáknak minden levágott szarvasmarha után (a végbélgázok csökkentése érdekében), míg a lisztkukac élelmiszeripari felhasználását maga az Unió hagyta jóvá még tavaly. Dehát a liberális oldalt a tények sosem zavarták.
Időközben lezajlottak az európai parlamenti választások, amelyek eredményét jelen sorok írásakor még nem ismertük. Kérdés, milyen összetételben áll fel az új Európai Parlament, megerősödnek-e a szuverenista pártok pozíciói, ki lesz az Európai Bizottság vezetője, és hogyan fogja az új testület dobálni a forró krumplit? Hozzá mernek-e nyúlni késlekedés nélkül az ukrán gabona ellenőrizetlen beáramlásának tiltásához? Törlik-e a dekarbonizáció zászlajára tűzött eszement terveket, amelyek legnagyobb vesztese éppen az a mezőgazdaság lenne, amely „jó minőségű élelmiszereket biztosít a polgáraink számára, és központi szerepet játszik gazdaságunkban”?
Mi volt a terv? A 2020-ban elfogadott klímasemlegességi és fenntarthatósági (EGD) megállapodás szerint az EU lesz az első kontinens (sic!), amely 2050-ig nullára csökkenti az üvegházhatású gázok nettó kibocsátását. „A gazdaság növekedése függetlenedni fog az erőforrás-felhasználástól. Mindezt úgy, hogy az átállásnak egyetlen ember vagy térség se legyen a vesztese.” Meglehet, papíron mindez nagyon szépnek tűnik! A stratégia „állatjóléti szabályokat” is előirányoz, és javasolja, hogy az Unió mezőgazdasági földterületeinek legalább 25 százalékát ökológiai gazdálkodás keretében műveljék meg.
Papíron ez is szép, szinte már szivárványos, de hogyan lehet ekkora területen ökológiai gazdálkodást folytatni, ha közben a rovarok biodiverzitásának növekedési üteme egy Forma–1-es versenyautóéval ér fel?
S eközben (kártevőék szaporaságával párhuzamosan) 2030-ig felére kell csökkenteni a növényvédő szerek, 20 százalékkal a műtrágyák használatát. Mindezt, ha jól számoljuk, hat év alatt, különben ugrik a támogatás. Ezt mégis hogyan? És ezekre a csodálatos, az egész világ érdekeinek oltárán Európát feláldozó uniós tervekre rakódott rá súlyos teherként a háború, amely terhek nagy részét (természetesen önzetlenül) szintén magára vállalta az EU. Azt a rengeteg pénzt pedig valahol elő kell teremteni, gondolták a brüsszeliták, akik arra a bölcs döntésre jutottak, hogy mivel a mezőgazdaság viszi el az uniós támogatás legnagyobb részét, innen lehet lekanyarítani a fegyverkezésre szánt összeget.
Ezzel együtt a világpiacon évek óta emelkednek a mezőgazdasági termelést segítő állami támogatások. Az OECD-országok mezőgazdasági támogatásának egészéből Kínának van a legnagyobb részesedése (36 százalék), utána következik India és az Egyesült Államok, s csak aztán következik az EU (15, 14, illetve 13 százalékkal). Vagyis nálunk kevesebb támogatás jut egy gazdának, mint egy indiai vagy amerikai farmernek, akinek ráadásul jóval enyhébb szabályokat kell betartania, így a költségei is alacsonyabbak.
S mi lesz az ukrán gabonával, amelynek egy folyosón, tranzittal kéne utaznia Nyugatra, onnan a szokásos piacaira? A nagy átverés itt is folytatódik. Március 20-án az EU Tanácsa és az Európai Parlament megállapodott, hogy egy évvel, 2025. június 5-ig meghosszabbítják az EU-ba irányuló ukrán exportra vonatkozó behozatali vámok és kvóták felfüggesztését.
Magyarán: jövő júniusig jöhet minden dögivel. Kivéve a baromfit, a tojást, a cukrot, a zabot, a mézet és még néhány terméket. A gyanús minőségű ukrán gabona azonban, ahogy mondani szokás, ahogy a csövön kifér.
Hacsak az új parlament (ha összetétele jótékonyan megváltozik) nem változtat ezen. Az újonnan megalakuló Bizottságra hárul a döntés, folytatja-e az eszement klímaterveket és Ukrajna erőn felüli támogatását, vagy észhez tér, és békén hagyja a gazdákat, akik „központi szerepet játszanak gazdaságunkban”.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/24. számában.
