Korpás András: A szőlő varázsa az, ami megfogja az embert
Zuzana Čaputová köztársasági elnök az év első napján Pribina-kereszttel ismerte el Korpás András munkáját, amellyel hozzájárult az önálló Szlovákia első 30 évének gazdasági fejlődéséhez, elsősorban a szőlészet és a borászat területén. Korpás András részese volt az eddig regisztrált összes szlovákiai szőlőfajta kinemesítésének. E munkáját a rendszerváltás utáni megváltozott viszonyokban immár saját gazdaságában végzi, az utóbbi másfél évtizedben András fia közreműködésével.
Az életrajza szerint ön a középiskolát, majd az egyetemet is tudatosan választotta, hogy a szőlővel és a borászattal foglalkozhasson. Egy még a 18. évét be nem töltött fiatalembernek honnan van erre motivációja?
Nem is annyira a bor volt az, habár az is közrejátszott, hiszen azért megkóstolja az ember, de tény, hogy 14-15 évesen dönteni kell. Ebben a korban inkább a szőlő varázsa az, ami megfogja az embert. Van valami nehezen megfogalmazható fennköltség a szőlőben. Ősrégi növényről van szó, amelynek az emberek mindig megkülönböztetett figyelmet szenteltek. A szőlő nem mezei növény, fent van a hegyen, tehát magasabb szintet képvisel. A borszőlőből nemes ital készíthető, az alkoholtartalmú italok legnemesebbike, bár egy cseh mondás szerint, aki a szőlőtől részegedik le, az bűnt követ el a szőlő nemes leve és gazdája ellen. Tehát a borra mindig megkülönböztetett figyelemmel tekintettünk. Gondoljunk csak a bort, búzát, békességet mondásra! És akkor még nem beszéltünk a csemegeszőlőről, amelyik az egyik legszebb, legegészségesebb és legízletesebb gyümölcsök egyike. Sajnos, mivel a szőlővidék északi határán helyezkedünk el, nálunk a csemegeszőlő-termesztésnek nincsenek olyan feltételei, mint a borszőlőnek. De, melegszik az éghajlat, s a Párkány–Kürt–Ógyalla háromszög az ország legmelegebb vidéke, így itt már termeszthető a valódi, nagybogyójú csemegeszőlő is.
Akkor a klímaváltozásnak legalább egy jó hatása is van, hogy feljebb tolja északi irányba a szőlőtermesztés határát?
Följebb tolhatja, de az nem biztos, hogy így lesz három év múlva. Azt tudjuk, hogy a mostani melegedés még nem válik a szőlő hátrányára, hiszen tőlünk jóval délebbre, Görögországban, Algériában még mindig magas szinten termesztenek szőlőt.
Visszatérve az első kérdéshez, a szőlő felé fordulása konkrét impulzus, vagy egy folyamat eredménye?
Meghatározta ezt az otthoni környezet. A falusi gyerekek nagy része a paraszti gazdálkodásban nőtt fel, hiszen a mezőgazdaság maga a természet, persze a legutóbbi, iparosodó időszakot leszámítva. Itt, a mi vidékünkön szinte mindenkinek volt egy kis szőlője, 5-10-15 ár, amiből saját használatra tudtak pár száz liter bort készíteni, hogy a saját kenyér és hús mellé legyen bor is. Nálunk ilyen volt a háttér, s ez biztosan befolyásolt. De, ami döntő momentum volt, hogy a középiskola III. évfolyamában Szentpéterre mentünk szüretelni. Ott dőlt el, hogy szőlővel szeretnék foglalkozni, olyan hatást tett rám.
Ahogy önt hallgatom, a hangsúlyt inkább a szőlőre és nem a borra helyezi. Elsősorban a növényt látja, jól gondolom?
A szőlő az elsődleges, azt kell először megtermelni. A borszőlő esetében ezután jön a második szakasz, amikor a szőlő értékét visszaadó bort kell készíteni.
A lednicei egyetem, illetve a katonai szolgálat után érkezett Fűrre.
Akkor még más volt a szőlőtermesztés, borkészítés rendszere. A szövetkezetek csak saját szükségletre készítettek némi bort, taggyűlésekre, különböző ünnepélyekre. Voltak állami borászatok, s a szőlő túlnyomó részét ezeknek adták el. Elválasztották egymástól a termesztést és a feldolgozást. Ez aztán a rendszerváltozás után nagy problémák forrása lett. Az állami borászatok ugyanis tönkrementek, s nem volt hova tenni a szőlőt, így megsemmisítették. Tájainkon egyébként a szőlőtermesztés fénykora a múlt század '70-'80-as éveire esett. Akkor értek be a '60-as években Lednicén diplomázott reformgenerációnak az első eredményei.
Az azért mégsem általános, hogy egy szőlész vagy borász megváltoztassa magát a szőlőt. Mi kellett ahhoz, hogy keresztezéssel, nemesítéssel, genetikával foglalkozzon?
Hosszú kiválasztás után Lednicén az egyike lehettem annak a három hallgatónak, akit a szakmában legendának tartott Vilém Kraus professzor a diákjává fogadott. Nem lehetett lustálkodni, már a harmadik évfolyamban megkaptuk a diplomamunkánk témáját, és ez folyamatos kísérletezést, megfigyelést jelentett. Három éven keresztül pedig a nyári szüneteket is mindig az iskolában töltöttem. Itt kezdődött a nemesítés, bár az inkább csak a professzor részére volt, mi, mint tudományos segéderők dolgoztunk.
Ez az akkori rendszer szigora volt, hogy ott kellett maradni a szünidő ideje alatt is?
Nem! Meg volt hirdetve, hogy ott lehet maradni tudományos segéderőként, s én jelentkeztem erre. Nagyon érdekelt, hogy mi mindent lehet kihozni a szőlőből.
Ez azért nem jellemző, hogy a diákok ennyire érdeklődnének.
Ott ez nem volt szokatlan. Aki eljutott a harmadik évfolyamig, azokat érdekelte a szakmája. Az egyik iskolatársam például a liliomokba volt szerelmes. Ő később még Amerikába is eljutott a tudásával. Amikor viszont én megérkeztem Fűrre, egy kicsit le voltam taglózva, mivel itt még a kertészeti agronómus posztja sem létezett. Az elnök viszont nagyon progresszív volt, így rövidesen létrejött, a többi agronómus kolléga örömére, hiszen így megszabadultak a szőlőtől, zöldségtől, gyümölcstől. Szabad kezet kaptam, amit akartam, megvalósíthattam. Fejlődtünk, a valamikori 40 hektár szőlőből 300 hektár lett, növekedett a többi gyümölcs- és a zöldségterület is, de egyre inkább terjedt az a nézet, hogy a vidékünkön elsősorban szőlőnek kellene lennie. Ekkor kaptam egy félállást a borászati kutatóintézetben is, ahol úgy döntöttek, hogy kihelyezett részlegüket működtetik majd a már egyesült fűri-kürti szövetkezetben. Ide került az összes kinemesített magonc vagy fajtajelölt. Lényegében valamennyi államilag minősített szlovákiai szőlőfajtának a bölcsője itt ringott. Igaz, hogy Pozsonyban voltak keresztezve és kiválogatva, de a kiültetési eredmények nálunk sokkal jobbak voltak, mint a fővárosban, s ezért ragaszkodtak, hogy itt folyjon ez a munka.
Ez nyilván elismerése volt az ön munkájának is.
Ezek voltak a fajtakísérletek. Voltak aztán agrotechnikai és növényvédelmi kísérletek. Eezek olyan tevékenységek, amelyek már nem egy főkertész munkakörének a részei.
De ezek szerint ön ezt csinálta.
Csináltuk, persze, hiszen ez vitt előre, s ez adta meg a fűri-kürti szövetkezetnek a hírnevét.
Na, de ez kinek köszönhető? Ez elsősorban Korpás Andrásnak köszönhető.
Jól van. Hagyjuk ezt.
Ön annyira szerény, hogy mindig hárít, ha ilyesmit említek. Mintha meg sem hallaná.
Nem kell mindent meghallani. És hogy válaszoljak az előbbi kérdésre, az itteni munkánk eredményének köszönhető, hogy amikor jött a borvidékek újbóli felosztása, s azon belül a körzetek kialakítása, akkor létrejött az önálló Kürti körzet, 18 falu tartozik hozzá. De voltak kimondottan szakmai elismerések, hiszen folyamatosan érkeztek delegációk, akiket a módszereink vonzottak. Voltak itt Ogyesszából, Bolzanóból is, és a nemzetközi borászati szimpóziumon Pozsonyban a kutatóintézet a mi borainkkal képviseltette magát. Továbbá borászati iskolák jöttek hozzánk látogatóba, s jó pár egyetemi szakdolgozat is az itteni munka alapján készült. Szoktam is mondogatni, nem kell nekünk sehova menünk, ide jön az egész szőlésztársadalom!
Nem gondolkodott el azon, hogy külföldön nagyobb pénzzé tegye a tudását?
Nem, nem a pénz hajt engem.
Mi az, ami hajtja?
A tenni akarás. Az embert a tettei minősítik, így tekintek a kitüntetésre is. Én azt hiszem, hogy minden ember örül annak, ha az elvégzett munkáját elismerik és felfedeznek benne valami olyat, ami azt mutatja, nemcsak egyéni érdek, hanem a köz javát is szolgálja, vagyis egy közösségét. Az én esetemben Szlovákia szőlőtermesztését és borászatát. A pénzbeli motiváció nem jó, mert amit mi végzünk, azt nem lehet pénzért csinálni.
Ezért van talán olyan kevés ahhoz hasonló tevékenység, mint amit önök végeznek?
Ezért van csak itt, illetve az alsópalojtai intézeti részlegben. Hosszú munka ez, hiszen amit láttunk kint a szőlőben, hogy van 1800 magonc, még nem jelenti azt, hogy abból 1800 fajta lesz. Azt aprólékosan ki kell választani és lehet, hogy csak tíz lesz belőle. És, lehet, hogy húsz-harminc év munkájával.
És ebből meg lehet élni?
Azt szoktam erre mondani, hogy jó nyugdíjam van. Lényegében két munkahelyen dolgoztam, így ezt mondhatom is. Passziónak viszont nem nevezném, mondjuk inkább küldetésnek. Az a jó, ha a szakmánk a hivatásunkká is válik. Tudom, hogy máshol, ha valaki valami újat felfedez, megalkot, akkor azt levédeti és csak pénzért teszi hozzáférhetővé. Mi nem védettük le a saját fajtáinkat, hadd örüljenek az emberek nekik.
Engedjen meg egy naiv kérdést. Miért van szükség arra, hogy új fajtákat hozzanak létre?
Miért akar az ember a Holdra menni? Egyrészt a kíváncsiság, de főképpen a megismerés vágya miatt. Az alkotó ember mindig valami jobbat, szebbet, eredményesebbet, gazdagabbat, ellenállóbbat, jobb minőségűt akar elérni. És nagyon széles a szőlőnemesítés területén még az a rész, amit be lehet tölteni.
És azt is meg lehet tanítani az emberekkel, hogy a borban ne csak az alkoholt lássák, hanem valami többet, a jó érzést?
Hiszem, hogy igen. Népművelés kell hozzá, nyilvános borkóstolók. Az 1970-es évektől csináljuk, hogy a nyugalmi időszakban előadásokat tartunk a borkóstolás mikéntjéről. Van olyan hely, ahol már negyvenedik alkalommal veszek részt. Azt is el lehet mondani, hogy az utóbbi 10-15 évben a borkultúra sokat fejlődött. Szép és jó borok vannak Szlovákiában, amelynek az alapja az itt, a szőlőtermesztés északi határán termő szőlő. Főleg a fehér szőlő, amelynél megmaradnak a savak és az illatanyagok. Ahány fajta, annyiféle élvezet. Én mértékkel minden nap fogyasztok bort, körülbelül két decit. A jó ételhez szép bor illik, s az ételhez illő volna bort is fogyasztani. Sajnos, a motorizált világ ezt nem teszi lehetővé, ezért általában estére vagy az ünnepnapkora korlátozódik a borfogyasztás. Az új nemesítés szempontjából egyébként lényeges, hogy kóstolva legyenek a borok. Utóvégre arra van teremtve, hogy fogyasszák.
Kint vagyunk Korpás Andrásék szőlőjében. Hat hektár kísérleti szőlő. Minden sorban más és más keresztezések eredményei.
A nemesítésnél új fajtákat hoznak létre, amelyek két szülő keresztezéséből származnak. Itt hallom először a „magonc” kifejezést, amely egy szőlőmagból lett növényke, amelyet előnevelnek, mint egy palántát, előbb cserépben, majd kiültetik, és ha szerencséjük van, akkor a harmadik évben elkezdenek teremni ezek a tőkék. Majd ezeket tovább válogatják. Jelenleg mintegy 1800 magoncot figyelnek. Ezek egy része borszőlő, a másik pedig csemege.
A csoda azonban a borházban vár minket. Úgynevezett mikrovinifikáció folyik ott. Kis tételekben megannyi új fajta. Itt nem nagyüzemi bortermelés folyik, hanem kutatás, nemesítés. A több mint százéves pince is így lett átalakítva. Nagyon kell vigyázni, hova lép az ember a több száz borminta között. Amit látunk az Szlovákiában egyedi.
Jobb ellenállóképességet, jobb cukorfokot, nagyobb terméshozamot, szárazságtűrést szeretnének elérni. Gyakran egy tőke csak egy kis palack bort terem, de így kezdődik. Becsületben kell tartani az ősi fajtákat is, másrészt viszont újakat is igyekeznek létrehozni.
A növényszülőket ismerni kell, a szülők, nagyszülők génállományát is, mondta Korpás András. Akkor ez egy szőlészeti genetikai laboratórium? – kérdezem. Lényegében igen, erősíti meg a szakmájában mindegyik rendszer által elismert szakember.
CV:
Korpás András 1945-ben született Nagylóton, a komáromi-gadóci mezőgazdasági középiskola után után a mai Mendel Egyetem elődjén, a Lednicei Mezőgazdasági Főiskolán diplomázott Vilém Kraus professzor, a csehszlovák szőlészet ikonikus alakja diákjaként. 1970 óta családjával Fűrön él, ahol a fűri-kürti egyesült szövetkezet főkertésze volt, jelenleg családi szőlészetükben folytatja tovább a szőlőnemesítési munkát.
Megjelent a MAGYAR7 harmadik számában.
