A sárga gonosz?
Élesedő vita bontakozik ki az olajrepce körül. Az új agrárminiszter ugyanis a „besárgult Szlovákia” képével rajzolta meg a jelenlegi mezőgazdasági rendszer tarthatatlanságát. Bár a növénytermesztők figyelmeztetnek, hogy a repcéből ne csináljunk már „sárga gonoszt”, a szemet gyönyörködtető, virágzó repcetáblákból nagyon könnyű volt a rossz környezetvédelmi gyakorlat, a biodiverzitás csökkenését, a megaparcellák kialakítását, vagy éppen az alacsony élelmiszer-önellátás jelképét kialakítani.
Ján Mičovský (OĽaNO) többször kijelentette, hogy
a Szlovákia szántóterületének 11%-án, 147 ezer hektáron termesztett olajrepcéből két és félszer annyit termesztünk, mint amennyire az országnak szüksége volna . A miniszter szerint a repce zöme nem az élelmiszeriparban hasznosul, hanem üzemanyag készül belőle.
Márpedig a járvány idején az élelmiszer-önellátás kérdése fokozott hangsúlyt kapott, stratégiai érdekké vált.
A miniszter a repcét olyan korszak jelképének tartja, amin túl kellene lépnünk. Megérti, hogy egyeseknek ez jó üzlet, de ez egy olyan termény, amelynek élelmiszercélú feldolgozására nincs az országnak kapacitása, amit mégis itthon dolgoznak fel, az megy az üzemanyagba.
Nem a repce termesztését akarná betiltani, hanem olyan növények termesztését szeretné látni, ami a hazai asztalokra kerülhet. Azaz, az önellátást növelné a jelenlegi 40%-ról, hogy ne csak 3-4 növényt termeljünk az országban.
Természetesen a nagygazdaságok nevében a Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Kamara is megszólalt, hogy a repce termesztésére nem jár több támogatás, mint más növényre, és
nem szeretnék, ha a repcéből a „sárga gonosz” képét alakítanák ki.
Régi sémákat hoznak fel megoldásként, szerintük a feldolgozó-kapacitásokat az államnak kellene kiépítenie, vagy legalábbis támogatnia, és plusztámogatásokat kellene kapniuk azon növények termesztésére, amelyeket fontosnak tart az állam. A kamara támogatja a zöldség- és gyümölcstermesztés, vagy akár az agrár-erdészeti rendszerek fejlesztését, de hát a Krisztus sírját sem őrizték ingyen…
A kamara szerint a repce részaránya nálunk nem kimagasló, vannak német vidékek, ahol részesedése 20% felett van, a repce pedig kiváló előveteménye például az őszi gabonáknak, jó méhlegelő (kérdés mit mondanak a méhészek az új repcefajtákra), és az év nagy területén takarja a szántóföldet.
Szerintük a zöldségágazat csökkenése elsősorban a kereskedelem, a piac szervezésében keresendő. Abban, miképp viszonyulunk az itt állomásozó üzletláncokhoz, illetve milyen támogatási politikához folyamodunk, ami az EU-n belül nálunk a legalacsonyabb.
Persze ez így egyszerű magyarázata a kérdéskörnek, hiszen
a zöldség-gyümölcs ágazat elsősorban azért szorult vissza, mert a feldolgozói kapacitásunkat és a felvásárlói hálózatot a rendszerváltozás után a padlóra tették. Márpedig felvevőpiac nélkül ki vágna bele a komoly belépő költségeket igénylő zöldség vagy más intenzív növény termelésébe?
Helyette marad az alapnövények termesztése, amit pár ember alkalmazásával, viszonylag kiszámítható kockázattal, tisztes nyereséggel végezhető. Mindemellett még a technikára is pályázni lehet, ahol szintén előtérbe kerültek a nagy és „hatékony” monstrumok.
Szlovákia a kilencvenes években önellátó volt élelmiszer-alaptermékekből.
Jelenleg csak tejből és élelmiszerbúzából volnánk képesek ellátni az országot. Zöldségből 35%-ban, gyümölcsből 32%-ban, burgonyából 58%-ban, disznóhúsból 39%-ban tudnánk biztosítani a szükségleteket, baromfihúsból már felfejlődtünk 80%-ra. Olajból túlteljesítünk, de nem nálunk történik a feldolgozás.
Tehát már az alaptermelésben sem vagyunk önellátóak, és a külföldi árudömping már nem azt jelenti, hogy mellette hasonló mennyiségű alapanyagot vinnénk ki. Így nem csoda, hogy az agrár-külkereskedelmi mérlegünk hiánya évről évre nő, és egyelőre nem is látszik, hogy ez megfordulna.
Márpedig a feldolgozás hiánya, a szervezetlen kereskedelem és még sok minden miatt, a szlovákiai agrárágazat alulteljesít európai viszonylatban is. Nincsenek azok a termények, amelyek megdobnák az egy hektárra jutó teljesítményt.
Így mi csak 1 178 euró bruttó teljesítményt tudunk lehozni egy hektárról, míg az EU átlag 2 746 euró, de vannak országok ahol ezt is messze meghaladják (Hollandia 15 229 euró, Málta 10 642 euró vagy Belgium 6 309 euró).
Ezt a visszafojtott, nyersanyagokra koncentráló növénytermesztést mutatja az a tény is, hogy
Európában elsők vagyunk a parcellák átlagos nagyságában. Míg az EU-ban egy parcella átlagos nagysága 3,9 hektár, addig ez nálunk 12 hektár.
Különösen igaz ez a Kisalföldön (Dunamenti síkságon), Nagyszombat és Nyitra megyében, ahol a parcellák átlagos mérete már 18 hektár.
Bár tény, hogy a nagy parcelláknak megvan a technológiai versenyelőnye,
könnyebb a megművelés, kihasználhatóak a nagy gépek, nagyobb a jövedelmezőség, de mindez csak rövidtávú előny.
A nagy parcelláknak számos környezetvédelmi kockázata van,
amellett, hogy a vadak, fajok biodiverzitását csökkenti, erősebb rajtuk a szél és a víz eróziója, a táj felmelegedését okozzák, amivel növelik az aszály hatását. Hosszútávon kifizetődő volna csökkenteni a parcellák méretét, mozaikszerűen kialakítani a parcellákat, zöld sávokat létrehozni a parcellák között, szélfogókat, vagy agrár-erdészeti rendszereket bevezetni.
Az osztrák parcellákkal kár is összehasonlítani a mieinket, de paradox módon – bár
Szlovákia sokkal tagoltabb, mint a magyar vagy a lengyel táj – mégis nálunk vannak nagyobb parcellák.
Ezt egyrészt a szocializmus alatti tájrendezés okozta, ahol az agrártechnika jobb kihasználása érdekében beszántottak mindent, de a jelen helyzet kialakulásában komoly szerepe volt a rendszerváltozás utáni átalakulásnak is.
2019-ben 15 ezer olyan monokultúrás parcellán gazdálkodtak, amelynek mérete nagyobb volt, mint 30 ha. Ezek lefedték a mezőgazdasági terület 46%-át.
2020-ra Csehországban már maximalizálták a parcellák nagyságát 30 hektárban, és kötelezték a gazdákat, hogy a parcellákat legalább 22 méteres bio-védősávval válasszák el. Persze a mozaikos táj kialakulását az sem fogja segíteni, hogy a gazdák többsége milliókat költött gépekre, ahol a piaci kínálat és a támogatási rendszer is a nagyteljesítményű gépeket hozta helyzetbe.
A„repce-vitában” megjelent az agrár-erdészet is, mint a klímaváltozásra adott egyik megoldás, és ami Európában, azon belül már Magyarországon is támogatott gazdálkodási forma, ahol törekednek a fás kultúráknak a mezőgazdasági növénytermesztéssel és/vagy állattartással való harmonikus, együttes fenntartására, illetve a velük való együttes gazdálkodásra. A kérdésébe belegondolva, a jelenleg alkalmazott technikával nehéz elképzelni ezt a fajta művelési módot, de mielőtt a gyakorló gazda is alapból elutasítaná az ötletet, javaslom, hasonlítsa össze aszályos időszakban a termését a szélfogó mellett, illetve onnan száz méterre.
A vitában az a jó, hogy végre beszélnek róla, és végre egyszerre érinti a mezőgazdasági gyakorlatot, az élelmiszer-önellátást, a feldolgozóipart és a környezetvédelmi kérdéseket.
De a vita végtelenségi elnyúlhat, ha egyik fél sem fogja keresni a kompromisszumokat. A miniszternek is el kell hinnie, hogy a mezőgazdász nem csak a nyereségért küzdő technokrata, aki a levesét is növényvédőszerrel ízesíti. A gazdák termeszteni fogják a kívánt növényeket, ha a megtermett terményekre kialakítják a feldolgozóipart, a piacot, a viszonylag biztos, tervezhető bevételt – és ez lesz az igazán nehéz feladat. Viszont a mezőgazdászoknak is be kell látniuk, hogy a tevékenységük során környezetvédelmi feladatuk is van, sőt a termésbiztonságuk érdekében érdemes néhány klímavédelmet szolgáló elemet átvenniük a saját termelési gyakorlatukba.
