Pozsonyeperjesen emlékművet állítottak a Csehországba deportáltaknak
Keszőcze Ilona ötéves volt, amikor szüleivel és 12-éves nővérével indult útnak az ismeretlenbe. "Nem sok mindenre emlékszem, csak emlékszem, ahogy az úton a marhavagonokból úgy a réseken lestünk ki – annyi havat, meg annyi fenyőt talán soha azóta sem láttam, mint amit akkor. Egy major-félében voltunk, Obora volt a neve, csak két udvarból állt. Ott kezdtem az első osztályt, az első osztály első félévét ott jártam. A másik félévet aztán már itthon, mert akkorra hazahoztak bennünket" - idézi a 70 évvel ezelőtt történteket Ilonka néni. Õk tehát amint lehetőség nyílt rá, 1949-ben tértek vissza otthonukba. És a többi deportálthoz hasonlóan, nem szívesen emlegették a jogfosztottság éveit.
Pozsonyeperjes polgármestere, Csiba Jarmila is úgy véli, sok az adósság e téren, hiszen évtizedekig még csak nem is beszélhettek a történtekről. "A helyi krónikában még említés sincs róla, hogy itt deportáció volt. Azokat az adatokat, amiket tudunk, Orbán Juliska nénitől, a falu volt tanító nénijének a feljegyzései alapján tudjuk. Nem volt szabad róla beszélni. Nekem idős szüleim vannak, és soha életben meg sem említették ezt az időszakot, félve attól, nehogy megismétlődjön" - mondta a falu vezetője.
A község lakosainak hetven évet kellett várniuk arra, hogy a falu deportáltjainak emlékművet emeljenek. A templomkertben álló emléktábla közadakozásból létesítették, a Testi Fogyatékosok helyi alapszervezete két évvel ezelőtt kezdte meg a gyűjtést. Dudás Lóránt elnök szerint amellett, hogy emléket állítsanak a deportáltaknak, az is a céljuk volt, hogy az utókor lássa, azok is, akik ebből semmit nem éltek meg, tudják, hogy milyen körülmények között telepítették ki innen a magyarokat.
Az emléktáblára felkerült annak a 48 családnak a neve, akiket 1947-ben Csehországba deportáltak. A deportálás áldozataiért tartott ünnepi szentmisén Szalai András plébános elmondta: a történteket meg kell bocsátani, de nem szabad elfeledni. "Ilyen esetről nem szabad megfeledkeznünk – éppen azért, hogy tanuljunk mások rossz tulajdonságából, rossz hibájából, hogy mi ugyanabba a hibába ne essünk bele. A keresztény ember tudjon tanulni a szeretet iskolájában mesterünktől Jézus Krisztustól, aki azt mondta: aki megdob téged kővel, dobd vissza kenyérrel" - hangzottak a plébános szavai.
Beszédében Nagy Erzsébet is elsősorban a 70 évvel ezelőtt, január 8-án történteket elevenítette fel, amikor 48 családnak kellett elhagynia szülőfaluját, szeretteit, ugyanakkor teljes képet is rajzolt a jogfosztottság éveiről. "A kényszerkitelepítést a csehszlovák hatóságok először 1945 novemberében kezdték alkalmazni a magyarokkal szemben: ekkor még főként csak a munkaképes férfiakat szállították el a munkaerőhiánnyal küszködő Szudéta-vidékre, hogy ezzel is rákényszerítsék Magyarországot a lakosságcsere-egyezmény aláírására. A deportálások második hulláma 1946. november 19-étől 1947 februárjáig zajlott. Összesen 44 129 személyt – mégpedig egész családokat, öregekkel, gyermekekkel együtt – szállítottak embertelen körülmények között Csehországba. A deportálások elsősorban a komáromi, dunaszerdahelyi, ógyallai, somorjai és galántai járások magyar falvait érintették (összesen 220 faluból vittek el magyarokat). A deportáltak összesen 6 602 házat és 3 884 hektár termőföldet hagytak maguk után" - mondta Nagy Erzsébet, aki tevékenységével a kultúra egyik lelke a faluban.
"A beneši dekrétumok nyomán hozott intézkedések, a jogfosztottság éveinek eseményei Eperjes lakosságát sem kerülték el, akik a háború befejeztével még nem sejtették mekkora félelem, rémület és bánat telepszik majd pár hónap múlva falujukra" - folytatta emlékezését Nagy Erzsébet. "Községünkből 1947. január 8-án a tél kellős közepén indult a deportálás Csehországba, a Szudéta-vidékre. A deportáltak csak a legszükségesebbet vihették magukkal. Nehéz és kilátástalan napok vártak rájuk. Èeské Budìjovice és Tábor környékére kerültek, ahol a kitelepített németek helyén dolgoztak, mint mezőgazdasági cselédek".
Nagy Erzsébet szólt arról is, hogy a deportáltaknak a szülőfalut elhagyva, a messze idegenbe kényszerítve Kardošová Reèice, Cikáø, Svetín, Metel, Jemèina, Vrchy lett a lakhelyük, de nem az otthonuk. A cseh munkaadók kényük-kedvük szerint válogattak közülük. Mivel mindenki olcsón sok munkáskezet akart, azok a családok, ahol több kiskorú gyerek volt, 3-4 napig is vesztegeltek a fűtetlen vagonokban az állomásokon, mire felfogadták őket.
"Községünk 48 családja, 94 felnőtt és 138 családtag is belekóstolt a deportáltak keserű kenyerébe" - mondta múltidézésében Nagy Erzsébet. "A visszaemlékezők közül sajnos, nem mindenki érhette meg a mai napot, amikor szülőfalujukban, a kényszerkitelepítés 70. évfordulója emlékére a római katolikus templomban ünnepi szentmisét mutatott be Szalay András plébános úr, majd a templomkertben emléktábla leleplezésre és megáldására került sor, azért, hogy soha ne feledjük el a tragédiát. Mi, akik ezt a meghurcoltatást és megaláztatást nem éltük meg, csak elképzelni tudjuk a szívek fájdalmát" - zárta gondolatait az ünnep szónoka.
Szlovákiából – zömében a csallóközi és mátyusföldi járásokból – 1946 novembere és 1947 februárja között több mint 44 ezer, a Beneši-dekrétumok alapján jogfosztott magyar lakost deportáltak kényszermunkára a csehországi Szudéta-vidékre. A deportálásokat 1947. február 22-én – a Csehszlovák-Magyar Lakosságcsere Egyezmény aláírása előtt néhány nappal – leállították. A deportáltak zöme 1947–1948 folyamán engedély nélkül, 1949. januát 1-jét követően pedig a hivatalosan szervezett transzportokkal hazatért, kb. 10%-uk azonban Csehországban maradt, leszármazottaik máig ott élnek.
