Lapvélemények: az új amerikai politika egész Latin-Amerikának szól
BÉCS. A Der Standard című osztrák lap pénteken kommentárban foglalkozott a kubai-amerikai kapcsolatok helyreállításának bejelentésével, megállapítva, hogy az Egyesült Államok új politikája nemcsak Kubának szól, hanem nyilvánvalóan Latin-Amerika egészének.
Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke 1961-ben, az amerikaiak Disznó-öbölbeli inváziója idején született, ezért is könnyebb számára a kapcsolatok újrafelvétele, ami csaknem negyed évszázaddal a berlini fal és a vasfüggöny leomlása után már régóta időszerű volt - véli a szerző.
Ezzel a "mentális falbontással" - teszi hozzá a Der Standard hírmagyarázója - Obama (nagy) szolgálatot tesz országának, "mivel véget vet annak a sok évtizedes politikának, amely végső soron az Egyesült Államok elszigetelődéséhez vezetett".
Mivel Kuba elszigetelése kihatott Washingtonnak a dél-amerikai kontinens többi államával fenntartott viszonyára is, ezért a cikk szerzője szerint az Obama-kormányzat a Kuba-politikában végrehajtott irányváltással megpróbálja helyrehozni az új évezredben elvesztett térségbeli befolyását is.
A békülés izraeli tanulságait elemzi a Háárec
Ha az elutasítások utáni visszahőkölés helyett a Kubával megtett bátor lépéshez hasonlóan viselkedett volna az amerikai elnök Izraellel kapcsolatban is, akkor teljesen más lenne a helyzetünk - vélekedett a Háárec című izraeli lap pénteki számában.
„Miért Kuba és nem mi” - tette fel a kérdést a szerző elemzése címében. Szerinte az izraeli-palesztin viszály örök körforgás szerint alakul, amelyben nincs új a nap alatt. Ezt bizonyítja Laurent Fabius francia külügyminiszter legújabb javaslata is egy nemzetközi konferenciára, amely olyan lenne, mint az 1973-as genfi vagy az 1991-es madridi.
Ugyanakkor Obama a kubaihoz hasonló bátor lépést azért sem tett Izraellel kapcsolatban, mert Jeruzsálem helyzete eltér Havannáétól: eddig ahányszor Obama konfliktusba került Izraellel, mindig nehéztüzérségi tüzet irányítottak rá az Izrael-párti amerikai lobbiból. A Kubával való kibékülést ellenző lobbi sokkal kisebb, kevésbé egységes és főként a floridai republikánusokra korlátozódik, míg Jeruzsálem támogatói mindkét pártban megtalálhatók.
Kuba példájából az elemző arra következtet, hogy ha Haszan Róháni iráni köztársasági elnök kezet nyújt Obamának - ahogy azt Raúl Castro Rúz kubai elnök tette Nelson Mandela temetésén 2013 végén -, akkor Amerika várhatóan Iránnal is békét köt, de ez a demokrata és republikánus részről egyaránt várható felzúdulás miatt nem történik meg a március közepi izraeli választások előtt, nehogy esetleg Benjámin Netanjahu miniszterelnök számára kedvező irányba befolyásolja a voksolás kimenetelét.
A Háárec egy másik pénteki cikke a kubai-izraeli kapcsolatokat veszi górcső alá. A kubai forradalom utáni években, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a kubai vezetés kapcsolata kiváló volt az izraeli kormánnyal. Castróék a cikk szerint zsidó barátaik révén ismerkedtek meg a marxizmussal, és különösen nagyra tartották, követésre méltónak látták az izraeli kibucokat.
Kulcsfigurának számított Ricardo Wolf, egy 1887-ben Németországban született kubai zsidó feltaláló, Castro és a forradalom támogatója. Hálából ő lett az ország izraeli nagykövete, aki saját zsebéből izraeli kibucokból jött mezőgazdászok delegációját küldte
Havannába, hogy átadják tapasztalataikat.
A baráti kapcsolatok az 1967-es hatnapos háború után még évekig fennálltak, noha a két ország szövetségi rendszere megkövetelte volna azok megszakítását. 1967 után, amikor a béketábor országai szakítottak Jeruzsálemmel, a kubai sajtóban megjelentek az Izrael-ellenes támadások, de azok soha nem vonták kétségbe az ország létjogosultságát, csak a palesztin területek megszállását ostorozták. A Kubában maradt zsidóságot sohasem érték megkülönböztetések, közösségi intézményeik folyamatosan működhettek, tagjaik bármilyen állást betölthettek. Az antiszemitizmust Kubában szigorúan és következetesen tiltották.
Később mégis győztek a latin-amerikai ország nemzetközi kötelezettségei, s 1973-ban - a többi szocialista országhoz képest hat éves késéssel - Algériában, az el nem kötelezett államok negyedik konferenciáján, ahol elnökké akarta választatni magát, Fidel Castro kubai vezető bejelentette a diplomáciai kapcsolatok megszakítását Izraellel. Moammer Kadhafi líbiai vezető magához ölelte, a nagykövet, Ricardo Wolf pedig a zsidó államban maradt.
A kilencvenes évek eleje óta a formális kapcsolatok hiánya mellett is engedélyezték több zsidó származású fiatal Izraelbe emigrálását, eleinte titokban ("Szivar akció"), és megjelenhettek a nemzetközi zsidó szervezetek is Kubában, noha mindeddig nem nyitották meg újra egymás országában a nagykövetséget.
Ezzel a "mentális falbontással" - teszi hozzá a Der Standard hírmagyarázója - Obama (nagy) szolgálatot tesz országának, "mivel véget vet annak a sok évtizedes politikának, amely végső soron az Egyesült Államok elszigetelődéséhez vezetett".
Mivel Kuba elszigetelése kihatott Washingtonnak a dél-amerikai kontinens többi államával fenntartott viszonyára is, ezért a cikk szerzője szerint az Obama-kormányzat a Kuba-politikában végrehajtott irányváltással megpróbálja helyrehozni az új évezredben elvesztett térségbeli befolyását is.
A békülés izraeli tanulságait elemzi a Háárec
Ha az elutasítások utáni visszahőkölés helyett a Kubával megtett bátor lépéshez hasonlóan viselkedett volna az amerikai elnök Izraellel kapcsolatban is, akkor teljesen más lenne a helyzetünk - vélekedett a Háárec című izraeli lap pénteki számában.
„Miért Kuba és nem mi” - tette fel a kérdést a szerző elemzése címében. Szerinte az izraeli-palesztin viszály örök körforgás szerint alakul, amelyben nincs új a nap alatt. Ezt bizonyítja Laurent Fabius francia külügyminiszter legújabb javaslata is egy nemzetközi konferenciára, amely olyan lenne, mint az 1973-as genfi vagy az 1991-es madridi.
Ugyanakkor Obama a kubaihoz hasonló bátor lépést azért sem tett Izraellel kapcsolatban, mert Jeruzsálem helyzete eltér Havannáétól: eddig ahányszor Obama konfliktusba került Izraellel, mindig nehéztüzérségi tüzet irányítottak rá az Izrael-párti amerikai lobbiból. A Kubával való kibékülést ellenző lobbi sokkal kisebb, kevésbé egységes és főként a floridai republikánusokra korlátozódik, míg Jeruzsálem támogatói mindkét pártban megtalálhatók.
Kuba példájából az elemző arra következtet, hogy ha Haszan Róháni iráni köztársasági elnök kezet nyújt Obamának - ahogy azt Raúl Castro Rúz kubai elnök tette Nelson Mandela temetésén 2013 végén -, akkor Amerika várhatóan Iránnal is békét köt, de ez a demokrata és republikánus részről egyaránt várható felzúdulás miatt nem történik meg a március közepi izraeli választások előtt, nehogy esetleg Benjámin Netanjahu miniszterelnök számára kedvező irányba befolyásolja a voksolás kimenetelét.
A Háárec egy másik pénteki cikke a kubai-izraeli kapcsolatokat veszi górcső alá. A kubai forradalom utáni években, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a kubai vezetés kapcsolata kiváló volt az izraeli kormánnyal. Castróék a cikk szerint zsidó barátaik révén ismerkedtek meg a marxizmussal, és különösen nagyra tartották, követésre méltónak látták az izraeli kibucokat.
Kulcsfigurának számított Ricardo Wolf, egy 1887-ben Németországban született kubai zsidó feltaláló, Castro és a forradalom támogatója. Hálából ő lett az ország izraeli nagykövete, aki saját zsebéből izraeli kibucokból jött mezőgazdászok delegációját küldte
Havannába, hogy átadják tapasztalataikat.
A baráti kapcsolatok az 1967-es hatnapos háború után még évekig fennálltak, noha a két ország szövetségi rendszere megkövetelte volna azok megszakítását. 1967 után, amikor a béketábor országai szakítottak Jeruzsálemmel, a kubai sajtóban megjelentek az Izrael-ellenes támadások, de azok soha nem vonták kétségbe az ország létjogosultságát, csak a palesztin területek megszállását ostorozták. A Kubában maradt zsidóságot sohasem érték megkülönböztetések, közösségi intézményeik folyamatosan működhettek, tagjaik bármilyen állást betölthettek. Az antiszemitizmust Kubában szigorúan és következetesen tiltották.
Később mégis győztek a latin-amerikai ország nemzetközi kötelezettségei, s 1973-ban - a többi szocialista országhoz képest hat éves késéssel - Algériában, az el nem kötelezett államok negyedik konferenciáján, ahol elnökké akarta választatni magát, Fidel Castro kubai vezető bejelentette a diplomáciai kapcsolatok megszakítását Izraellel. Moammer Kadhafi líbiai vezető magához ölelte, a nagykövet, Ricardo Wolf pedig a zsidó államban maradt.
A kilencvenes évek eleje óta a formális kapcsolatok hiánya mellett is engedélyezték több zsidó származású fiatal Izraelbe emigrálását, eleinte titokban ("Szivar akció"), és megjelenhettek a nemzetközi zsidó szervezetek is Kubában, noha mindeddig nem nyitották meg újra egymás országában a nagykövetséget.
Forrás
MTI
