Kudarc a dán no-go zónák léte

De valóban segíthetnek az utólagos megoldások, az áttelepítés és a gyerekkori integráció? Dán vezetők már a kilencvenes évek óta alkalmazzák ezt a két eszközt, ám úgy tűnik, eddig még senki nem talált épkézláb megoldást a társadalmi krízisre.

Lars Lokke Rasmussen dán miniszterelnök újévi beszédében bejelentette kormánya új tervét: a gettók lerombolását országszerte. Kiemelte, hogy szükség esetén még arra is készen áll, hogy „széttörje a betonfalakat és lezúzza az épületeket” a marginalizált területek társadalmi problémáinak megoldása érdekében. Bár a miniszterelnök idén a szokásosnál is erőteljesebben hangsúlyozta, hogy „véget akar vetni a gettóknak”, a bevándorlók okozta társadalmi megosztottság problémája már a kilencvenes évek óta komoly fejtörést okoz a norvég vezetés számára.

A tömeges bevándorlással minden megváltozott

Miután elterjedt, hogy Dánia nem osztogatja nagylelkűen a menekültstátuszt, 2017-ben havonta már csak körülbelül 300 ember érkezett, ami az elmúlt hat év alatt a legalacsonyabb érték. Míg 2015-ben a migránsok 85 százaléka kapott menekültstátuszt, 2017 második felére ez az arány 27 százalékra csökkent. Az idei évben már több mint kétezren kaptak menedékjogot, de ők mind 2017 előtt érkezett az országba, ügyüket pedig most zárta le a migrációs hivatal.

Dánia is azok közé az országok közé tartozik, melyek nemet mondtak az ENSZ Menekültügyi Főbizottsága által áttelepítési kvótára. Ugyan ez csak 500 bevándorló befogadását jelentette volna, de a szervezet mintha elfelejtette volna, hogy még mindig több mint hatezer olyan migráns él dán menekülttáborokban, akiknek az elszállásolását még nem sikerült megoldani.

A bevándorlók eltartása még a legboldogabbnak kikiáltott dán nemzetnek is súlyos pénzügyi problémákat okoz: a dán pénzügyminisztérium egyik tanulmánya szerint az adófizetőknek 2014 óta évi 3,7 milliárd eurójába kerülnek a bevándorlók és azok leszármazottjai. Ez az összeg a National Economist Editorial szerint évi 5,6 milliárd euróra rúg. A hazai dánoktól származó adóbevételek 59 százalékát olyan etnikai kisebbségekre fordítják, akik „fennakadnak a rendszerben”.

A tanulmány nem részletezi, hogy a bevándorolt etnikai kisebbségek felzárkóztatásának kísérlete milyen gazdasági katasztrófa Dániának, de jól mutatja, hogy 2016-ban az összes segély 84 százalékát migránsok használták fel. Az integrációs kísérlet nehézségeit jól mutatja, hogy a dán börtönökben leggyakrabban előforduló kilenc népcsoport közül nyolc nem nyugati országokból jövő bevándorló.

Migránsokból álló bandák háborúznak a fővárosban

Koppenhága centrumában lassan már hetente fordulnak elő olyan erőszakos bűncselekmények és lövöldözések, amiket a bevándorlókból összecsapódott bandák generálnak. Az utcai bandák felszámolása miatt egyre szigorúbb büntetésekkel sújtják a fiatal bandatagokat, elrettentésképp. A dán kormány egy olyan munkacsoportot is létrehozott, ami a bevándorlók társadalomba való beillesztésének felgyorsításával foglalkozik.

Szakértők szerint az, hogy az utcai bandák ilyen népszerűségnek örvendenek a migránsok körében, a rosszul szervezett integrációs terveknek és a dán kormány szigorított intézkedéseinek köszönhető. A fő problémát abban látják, hogy ezek a migrációs hátterű csoportok olyan területeken nyertek teret, ahol elzárkózottan élnek a társadalomtól. Kevés a munkalehetőség, ami miatt nincsenek kilátásaik a sikeres életre. A problémát tovább súlyosbítja, hogy bár sok második és harmadik generációs bevándorló Dániában születik, nem érzi magát dánnak, inkább kívülállóként tekint magára, akinek esélye sincs beilleszkedni a társadalomba. A szakértők szerint a kettős identitás válsága általánosságban ugyanúgy igaz a többgenerációs bevándorlókra és a frissen érkezettekre is.

A bandaháborúk az egész skandináv térség egyik fő problémájává váltak. Dán és norvég politikusok erősen kritizálják a svédek finomkodó megközelítését, amin még a Malmőben,  a Göteborgban és a Stockholmban történt lövöldözések és gyújtogatások után sem sikerült megváltoztatniuk. A norvég bevándorlási miniszter arra figyelmeztette a kormányát, hogy ne kövessék Svédország példáját.

„Ha egyszer lesüllyed, soha többé nem emelkedik ki”

A közelgő új Rasmussen-terv az ország hatodik gettóellenes próbálkozása 1994 óta. Egy tavaly nyilvánosságra hozott jelentésben ráadásul rámutatnak, hogy a korábbi politikai törekvések és beruházások sem jártak sikerrel, így csak egy új megközelítéssel lehetne valós változást elérni.

A „haldokló” lakóövezetek rehabilitációjáról készített dán tanulmány sem kecsegtet túl sok sikerrel: a Jelentősen marginalizált lakóövezetek történelmi áttekintése címmel kiadott jelentés arra a következtetésre jutott, hogyha egy városrész egyszer lesüllyed, akkor már soha nem lesz képes kiemelkedni a mélyből. Az övezet lakosságánál mért magas munkanélküliségi ráta, a túlnyomó részben alacsony iskolai végzettség, a bűnözés elterjedése és a kirívóan alacsony munkabérek egy olyan körforgást eredményeztek, melyen a dán kormány 1985 óta képtelen változtatni – vonták le a végső következtetést a szerzők.

Új állomás lehet a dán miniszterelnök 2018-as újévi beszéde a kormány gettók elleni harcában, ami több mint egy évtizedes múltra tekint vissza, de kérdéses, hogy valódi megoldást is jelenthet-e az évtizedes kudarcok sorozata után. Rasmussen már első elnöki mandátumának megkezdésekor, 2010-ben is bejelentette, hogy meg akarja szüntetni a Dániában kialakult „párhuzamos társadalmakat”, melyet a bevándorlók lakta negyedek átalakításával és a második és harmadik generációs bevándorlók korai integrálásával tervezett megvalósítani. Ugyanebben az évben a parlamentben is kijelentette, hogy eljött az idő, hogy újragondolják azt a félreértelmezett toleranciát, ami végül az említett gettókban eluralkodó intoleráns állapotokhoz vezetett.

A külsődleges megoldásokat elvetette, véleménye szerint olyan problémákba ütköztek, melyek összetett, specifikus megoldást igényelnek. „Le akarjuk rombolni a falakat, ki akarjuk nyitni a gettókat a társadalom felé” – hangoztatta 2010-ben a dán parlamentben mondott nyitóbeszédében. A „gettótervet” végül a liberális-konzervatív kormány vezette be, a program  célja a lakóépületek stratégiai lebontása mellett a kétnyelvű gyermekek kötelező óvodába küldése volt.

2004-ben „széttelepítették” a bevándorlókat

Rasmussen elődje, Anders Fogh Rasmussen 2004-ben egy New Yorkban mondott beszédében hívta fel a világ figyelmét arra, hogy a sokak által irigyelt dán társadalom is komoly problémákkal néz szembe: „Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a gyerekek rendesen megtanuljanak dánul, mielőtt iskolába mennének. A fiatal, még be nem illeszkedett bevándorlókat meg kell kímélni a munkanélküliségtől, az utcai bandázástól és a bűnözéstől” – jelentette be.

Kormánya még ugyanabban az évben felvázolt egy tervet, ami engedélyezte az önkormányzatok számára azt, hogy visszautasítsák a rizikósnak ítélt, szociális támogatásból élő bevándorlók lakhatási engedélyét a körzetükben. Így akarták megkímélni a további nyomástól a már amúgy is a túlélésre játszó, hanyatlófélben levő kerületeket.

Ha még jobban visszamegyünk az időben, az ország szociáldemokrata kormányai is több olyan javaslattal rukkoltak elő, melyek a dániai gettók marginalizálódásának elkerülésére terveztek, de ezek a tervek sem jelentettek hosszú távú megoldást a bevándorlók integrálására, a no-go zónák felszámolására és egy integráltabb, kulturálisan összetartó társadalom kialakításában. Az évtizedek óta fennálló problémán tovább súlyosbított a 2014-es bevándorlási válság kezdete, mikor főként Németországon, majd Svédországon  keresztül migránsok tízezrei érkeztek Dániába.