Egy német menekültszállón dolgozó nő vallomása - “Nem bírom tovább csinálni!”

"2015 őszétől dolgoztam egy befogadóállomáson. Én magam akartam itt dolgozni, hogy segíthessek. Rendkívül boldog voltam, mikor sikerült bejutnom. Úgy gondoltam, hogy végre nem csak szavakkal segíthetek, hanem tettekkel is.

Első napomon nagyon izgatott voltam, de még nem találkoztam a menekültekkel, csak a többi dolgozóval, de minden nagyon jónak tűnt. Az lett a dolgom, hogy a menekülteket ellássam mindenféle tanáccsal a beilleszkedés és a munkavállalás kapcsán. Gondoltam ez szuper.

Aztán mikor az első menekültek bejöttek az irodámba, nagyon megdöbbentem. Az első néhány menekült után megjegyeztem, hogy én túlságosan pozitívan és idealistaként láttam ezeket az embereket, a viselkedésük egyértelműen más volt, mint amit én gondoltam. Természetesen, nem szabad általánosítani. Vannak nagyon kedves menekültek is, de be kell vallanom, hogy a 90 százalékukkal nagyon kellemetlen volt a találkozás, és egyáltalán nem az volt amire én számítottam.

A legtöbben azt követelték, hogy azonnal adjak nekik egy lakást és egy szép autót és olyan munkát, ahol semmit sem kell csinálni és nagyon jól fizet. Ha megpróbáltam elmondani nekik, hogy ezeket nem tudjuk azonnal előteremteni, ők elkezdtek velem ordítani és igen agresszívan léptek fel. Többen öngyilkossággal és éhségsztrájkkal is fenyegetőztek. Egy arab például azt ordította, hogy le fog fejezni.

A rendőrség minden nap a befogadó állomáson volt, mert folyamatosak voltak a verekedések és az erőszak.

A második dolog, hogy vagy hamis papírokkal rendelkeznek vagy nem is rendelkeznek papírral és össze-vissza hazudoznak. Volt egy férfi, akit kiutasítottak. Elmagyaráztam neki, hogy mi fog most történni vele. Az egyik kollégám néhány nap múlva jött, hogy látta őt egy másik táborban más személyazonossággal.

A harmadik, hogy szinte mind betegek, mert nem szeretnek fürdeni. Orvoshoz viszont nem akarnak elmenni. Pedig mindegyiküknek kellene egy alapkivizsgálás. Csoda, hogy eddig még nem szabadult el egy veszélyes vírus.

Negyedik a legrosszabb. A férfiak többsége ellenségesen viselkedik velünk nőkkel. Köztudott, hogy a táborokban lévők 70 százaléka egyedül álló 25 év alatti férfi és ezek nagy része nem tiszteli a nőket. Ha bármit mondtam nekik, nem hallgattak rám. Elutasítottak, mint aki nem ért semmihez és férfi kollégát hívtak. Gyakran fütyültek utánunk, majd idegen nyelven mondtak valamit aztán nevettek. Folyton fotóztak a telefonjukkal, mint valami egzotikus állatot. Többször volt, hogy próbáltak megfogni és nyúlkálni.

A főnököm azt mondta, hogy ez a munka ezzel jár és hiába tenne hivatalos panaszt, nem foglalkoznának vele. Így hát folytattam tovább a munkát és ha próbálkoztak, nem mondtam semmit és nem fintorogtam, hogy ne provokáljam őket, de ez sem segített. Még rosszabbra fordult a helyzet.

Nem tudtam mit tenni, elkezdtem megváltoztatni a kinézetem. Olyan ruhákat vettem fel amiben rosszabbul nézek ki, nem használtam sminket, de észrevettem, hogy nemcsak kívül, de belül is változok. Önkéntelenül elkezdtem máshogy viselkedni, hogy megvédjem magam a zaklatásoktól. Már ki sem mertem menni az irodámból. És már nem mertem vonattal járni dolgozni, mert több erőszakos eset is volt a vonatokon. Kénytelen voltam autóval járni.

Nagyon szörnyű ezt látni, hogy ez a dolog egyáltalán nem olyan, mint ahogy én elképzeltem és nincs mit tenni, csak egyre rosszabb lesz. Nem bírom már tovább csinálni."