Brexit - Egy éve szavazták ki a britek hazájukat az EU-ból

Az éjszaka előrehaladtával azonban a győzelem kezdeti öröme fokozatosan a döbbenettel vegyes rémületnek adta át a helyét a Downing Streeten: a szűk többség meglehetősen gyorsan eltűnt, majd ismét megjelent, de ezúttal már a Brexit-szavazók oldalán.   

Június 24-én reggel egyértelművé vált, hogy az Egyesült Királyság választópolgárainak szűk, 51,9 százalékos többsége kiszavazta hazáját az Európai Unióból.   

Ezzel véget is ért David Cameron politikai karrierje, Nagy-Britannia pedig 43 évnyi tagság után elindult EU-ból kivezető hosszú, göröngyös és kanyargós úton. E folyamat azonban korántsem az éppen egy évvel ezelőtti referendummal kezdődött.   

A kormányzó Konzervatív Párt erőteljesen EU-szkeptikus parlamenti jobbszárnya már nem sokkal a párt 2010-ben aratott választási győzelme után követelni kezdte egy olyan - a brit politikai zsargonban "in or out" (maradni vagy kilépni) néven emlegetett - népszavazás kiírását az EU-tagságról.   

Cameron eleinte ellenezte egy ilyen jellegű népszavazás meghirdetését, és rendre azt hangoztatta, hogy haza kell telepíteni Brüsszelből az uniónak átadott, de a brit kormány megítélése szerint nemzetállami hatáskörbe tartozó szuverenitási jogköröket, emellett újra kell tárgyalni Nagy-Britannia és az EU viszonyrendszerét.   

A brit kormányra és Cameronra mind nagyobb nyomást gyakorló konzervatív jobbszárny azonban ennyivel akkor már nem érte be, és ennek az irányzatnak a vezetői már 2011-ben nyílt levélben követelték a kormánytól a népszavazás kiírását a brit EU-tagság jövőjéről.   

A brit sajtóban azóta is sokszor visszaidézett nyílt levél szerint sok brit szemében az EU "egyfajta megszálló erővé vált", amely korlátozza a szabadságjogokat, "felforgatja kultúránkat" és a brit gazdaságtól idegen adókat ró ki. Emellett az unió a brit tagság négy évtizede alatt "rabszolgájává tette" Nagy-Britanniát, és "felvizezte" a brit szuverenitást.   

Cameron 2013 januárjáig tudott ellenállni ennek a nyomásnak, akkor viszont feladta a harcot saját alsóházi hátországával, és bejelentette, hogy a brit választóknak 2017 végéig lehetőségük lesz referendumon dönteni hazájuk EU-tagságának jövőjéről.   

Az egybehangzó korabeli londoni politikai kommentárok szerint a brit kormányfő a saját magának adott ötévi haladékkal csak időnyerésre játszott, és abban reménykedett, hogy a népszavazás meghirdetése egyrészt megnyugtatja a kedélyeket a Konzervatív Párt EU-szkeptikus szárnyán, másrészt a brit távozás lehetőségének fenyegetése erősítheti London pozícióit az unióhoz fűződő viszonyrendszer tervezett újratárgyalása során.  

Az újratárgyalási folyamat Brüsszellel és a társállamokkal nem is zárult teljesen eredménytelenül - sikerült például megállapodásra jutni a Nagy-Britanniában dolgozó külföldi EU-munkavállalók szociális ellátásának jelentős szigorításáról -, de a szabad munkaerőáramlás közvetlen korlátozásáról, amely az EU-szkeptikus tory irányvonal vezetőinek elsődleges követelése volt, Brüsszel hallani sem akart. Cameron azonban így is deklarálta, hogy a tárgyalások sikerrel zárultak, és ő ennek alapján azt javasolja a választóknak, hogy a népszavazáson a további brit EU-tagságra voksoljanak.   

A többség azonban nem rá hallgatott, és nem is azokra a figyelmeztetésekre, amelyek gazdasági katasztrófát valószínűsítettek az EU-tagság feladása esetére. Cameron a népszavazás másnapján bejelentette távozását a kormányfői tisztségből, és tavaly szeptemberben képviselői mandátumát is visszaadta, végleg kiszállva a westminsteri nagypolitikából. A Brexit azonban, úgy tűnik, nem éri be egyetlen "skalppal".   

Cameron utódja, Theresa May addigi belügyminiszter a kormányfői tisztség átvétele után a kemény Brexit stratégiáját hirdette meg, amelynek lényege a teljes körű intézményes szakítás az EU-val, beleértve a kivonulást az Európai Unió egységes belső piacáról és a vámunióból is. May ehhez kért megerősített választói felhatalmazást, amikor teljesen váratlanul előrehozott választásokat írt ki június 8-ára.   

Június 9-ének reggelén azonban legalább akkora sokk érte, mint nem egészen egy évvel korábban elődjét: a Konzervatív Párt a korábban jósolt fölényes győzelem helyett elvesztette addig is meglehetősen szűk alsóházi többségét, és külső támogatással alátámasztott kisebbségi kormányzásra kényszerül, erőteljesen megkérdőjelezve May pártvezetői és miniszterelnöki pályafutásának jövőjét, egyben a hard Brexit stratégiájának megvalósíthatóságát is az eredeti tervek alapján.   

A jelek arra mutatnak, hogy a fiatal felnőtt korosztály, amely erőteljesen EU-párti, az idei választásokon jóval nagyobb létszámban vett részt, mint a tavalyi EU-népszavazáson, és gyakorlatilag bosszút állt a tory kormányon a hard Brexit miatt. A YouGov közvélemény-kutató cég vizsgálata szerint tavaly a 18-24 év közötti brit választók 71 százaléka voksolt arra, hogy Nagy-Britannia az Európai Unió tagja maradjon, a mostani választásokon viszont ennek a korosztálynak csak a 19 százaléka szavazott a konzervatívokra.   

Az EU-ból kifelé vezető út legkésőbb 2019 márciusáig tarthat a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelye által meghatározott maximális tárgyalási időtávlat alapján, de nem sokan számítanak arra, hogy még akkor is Theresa May áll majd a Konzervatív Párt és a kormány élén.