Új erőviszonyokat teremthet a fokozódó nyersanyagverseny
Az utóbbi években egyre világosabbá vált, hogy a nyersanyagokért folyó verseny már nem pusztán gazdasági alku, hanem kemény geopolitikai ütközőtér is. A kínai–amerikai rivalizálás, az afrikai konfliktusövezetek és a dél-amerikai bányavidékek feszültségei mögött rendre a stratégiai erőforrások ellenőrzése rajzolódik ki. Egyre nyilvánvalóbb tehát, hogy a nyersanyagokért folyó küzdelem egyfaja stratégiai tét lett, ami a migrációs folyamatokkal kiegészülve a következő évek külpolitikáját alakítja majd.
A klímaváltozásnak és az energiaátmenetnek köszönhetően az elmúlt években világszerte gyors ütemben nőtt az úgynevezett tiszta energiákhoz szükséges technológiák (elektromos akkumulátorok, napelemek) iránti kereslet, amihez kapcsolódóan a nyersanyag-igények is ugrásszerűen emelkedtek. Emiatt néhány év alatt a lítium iránti kereslet megháromszorozódott, míg a kobalt kitermelése 70 százalékkal, a nikkelé pedig 40 százalékkal emelkedett meg főként azért, mert az elektromos autók akkumulátoraihoz és az energiatároló rendszerekhez is nélkülözhetetlenek ezek a fémek.
Az úgynevezett „zöld átmenet” hozadékaként tehát egy új erőforrás-központú gazdasági átrendeződés indult meg, ami miatt olyan anyagok kerültek a figyelem középpontjába, amelyek korábban inkább ipari rétegcikkeknek számítottak.
Emiatt, míg a hagyományos értelemben vett bányászati szektor (vas, szén) csupán mérsékelt ütemben tudott növekedni az utóbbi években, addig az “energiaátmenet nyersanyagai”, mint például a réz, lítium, kobalt, nikkel, grafit, vagy a ritkaföldfémek piaca az utóbbi öt évben közel megduplázódott. Mindez éves szinten több százmilliárd dolláros globális üzletet jelent a nyersanyagokkal rendelkező országok számára, ami miatt, azok egyre inkább egyfajta stratégiai erőforrásként tekintenek ezekre a nyersanyagokra.
Mindemellett a folyamat a korábbiaknál eltérő függőségi viszonyokat és új nyersanyagközpontok kialakulását is eredményezte, amik ellenőrzése évről-évre fontosabbá válik a nagyhatalmak számára. Ilyen például a dél-amerikai „lítium-háromszög”, aminek részeként Argentína, Bolívia és Chile sómezői adják a globális lítiumtartalék jelentős részét, míg a világ kobaltjának mintegy 70 százalékát egyetlen ország, a Kongói Demokratikus Köztársaság termeli ki Afrikában. Ezzel párhuzamosan ma már Kína finomítja a lítium és a kobalt mintegy 60 százalékát és az ország a ritkaföldfémek kitermelésének több mint 80 százalékát is ellenőrzi, miután az elmúlt években számos afrikai és latin-amerikai nyersanyagprojektbe vásárolta be magát hosszú távú szerződések és hitelek segítségével.
A nyersanyagellátási láncok központjainak jelentős része tehát kelet és dél felé koncentrálódik, ami különösen a nyugati országok számára okozhat gazdasági és politikai problémákat a jövőben. Az Egyesült Államok számára a kritikus ásványi anyagok terén kialakult függőségi háló például nemcsak gazdasági, hanem nemzetbiztonsági kihívást is jelent.
Washington ugyanis jelenleg nagymértékben függ a Kínából importált ritkaföldfémektől, aminek hiánya akár komoly károkat is okozhat a hadiipari rendszerek és a csúcstechnológiai termékek előállítása és fejlesztése terén. Ennek elkerülése érdekében az ország sorra indította el azokat a programokat, amelyekkel csökkenteni próbálja a kitettségét a kínai feldolgozóiparnak, miközben adókedvezményekkel ösztönzi az észak-amerikai, vagy szövetséges partnerországokból érkező lítium, kobalt és ritkaföldfémek importját.
Emellett ráadásul új regionális hatalmi központok is felemelkednek. A dél-amerikai lítium-háromszög országainak kormányzatai egyre határozottabban lépnek fel azért, hogy nagyobb részesedést kapjanak a lítiumkitermelés nyereségéből és a gazdag nyersanyaglelőhelyekkel és bányákkal rendelkező afrikai országok is egyre tudatosabban és hangosabban kezdenek fellépni a saját érdekeik mellett. Mindez pedig azt is jelentheti, hogy olyan országok kerülhetnek a globális geopolitikai térkép előterébe (és válhatnak egy új gazdasági hidegháború központjává), amelyek korábban inkább periférikus szereplők voltak.
Az ezzel párhuzamosan fokozódó nagyhatalmi verseny pedig tovább növeli ennek esélyét. Kína az utóbbi időben már többször is tudatosan alkalmazta a gazdasági erejét geopolitikai eszközként, míg az USA egyelőre vámokkal és gazdasági szankciókkal igyekszik érvényesíteni az érdekeit.
A jövőben ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy a versengés megmarad a gazdasági szankciók és vámháborúk szintjén. Ahogy a tisztaenergia-technológiákhoz szükséges fémek és nyersanyagok egyre inkább stratégiai tényezővé válnak, várhatóan úgy tekintenek majd a nagyhatalmak is egyre jobban egyfajta technológiai fölényként és a biztonságpolitikai mozgástér eszközeként ezekre a nyersanyagokra, amivel párhuzamosan a nagyhatalmi nyomás is tovább nő majd a kitermelő országokra.
A hagyományos nyersanyagokért már láttunk háborúkat és válságokat, ennek nyomán pedig most a lítium, kobalt, réz és egyéb ritkaföldfémek lehetnek az újabb stratégiai elemek. A következő évek így vélhetően nemcsak a globális zöld átmenet, hanem az ahhoz kapcsolódó nyersanyagok geopolitikai szerepének erősödésével is telik majd. Az ezzel kapcsolatos globális versengés pedig minden bizonnyal az USA-Kína tengely mentén zajlik tovább, amiben a feltörekvő regionális központok is fontos szerephez juthatnak.
