Túlélt bizalmatlansági indítvány, szaporodó kérdőjelek
Indítsunk egy számmal – 79. Ennyi képviselő utasította el múlt csütörtökön az ellenzék által kezdeményezett bizalmatlansági indítványt a Fico-kabinettel szemben. Éppen ennyi képviselővel kezdte a ciklust a kormányoldal, vagyis matematikailag a koalíció ott tart, ahol 2023 szeptemberében. Nincs itt semmi látnivaló, Robert Fico hátradőlhet, és kérhet egy kávét? Nagyon nem.
A kormányfő is jól tudja, a bizalmatlanság ki nem mondása nem egyenlő a stabilitással és az érdemi kormányzás lehetőségével. Robert Fico persze abban a tekintetben nyugodt lehet, hogy bár a koalícióban markánsan megmutatkoznak a széttartó erők, senkinek nem érdeke idő előtt bedobni a törölközőt, hogy nagyot koppanjon egy előrehozott választáson. Vagyis a negyedik Fico-kabinet jó eséllyel kihúzza 2027 őszéig, a parlamenti választások rendelt időpontjáig, de ez valójában Robert Fico számára a másfél éves biztos kormányzás lehetősége mellett is egy jókora csapdahelyzet.
A látszólagos ellentmondás abban rejlik, hogy amennyiben Fico végigviszi a ciklust, jó eséllyel a kormányzás folytatásának esélyét áldozza fel, hiszen a kormányfő energiáinak nagy részét biztosan a koalíció egységének megőrzése emészti majd fel, ami a következő másfél évben könnyen béna kacsa szerepre kárhoztathatja. A csapdából pedig azért nincs kiút Robert Fico számára, mert a belátható időn belül aligha javuló szociális-gazdasági környezetben tartott idő előtti választás felérne egy politikai öngyilkossággal.
Robert Fico – sejtésünk szerint – mára már megbánta, hogy tavaly év elején, még a kényszerű költségvetési megszorítások elfogadása előtt nem kísérelte meg a parlamenti ciklus lerövidítését, maga mögött hagyva a koalíciós partnereinek egyre nehezebb terhét. A politikában is igaz ugyanakkor, aki időt nyer, életet nyer.
Fico, bár a következő másfél év az általa vezetett kormány számára valódi vesszőfutásnak ígérkezik, joggal bízhat az ellenzék önsorsrontó lépéseiben, ahogy a jelenleg előre nem látható külső vagy belső körülményekben is, amelyeket politikai tapasztalatát kihasználva a maga javára fordíthat. Nem egy biztos ajánlólevél a 2027-es választásokra, de még mindig jobb, mint az idei évben beleszaladni a könnyen megjósolható méretes pofonba egy előrehozott választáson.
Azt is biztosra vehetjük, a következő másfél évben Robert Fico nem fog ölbe tett kézzel ülni, hogy az ellenzék kiénekelje a szájából a sajtot. A kérdés csak az, mekkora mozgástere maradt neki és kormányának, hogy 2027 őszéig megfordítsa a jelenlegi trendeket, és megszerezze a választók többségének bizalmát?
Már utaltunk rá, ha a kormányfő folyamatosan az ismétlődő koalíciós válságok menedzselésével égeti el az energiáit, akkor vajmi kevés tere és nem mellesleg kommunikációs terepe marad, hogy magához ragadja a kezdeményezést. Ez a klasszikus béna kacsa helyzet, amikor a kormány még a helyén van, de már nincsenek eszközei a politikai napirend uralására.
Márpedig ez akut veszély, látva az SNS mélyen küszöb alatti és a Hlasnak a veszélyzóna felé tartó preferenciáit, illetve ebből adódóan a víz felett maradásért folytatott küzdelmük egyre kiszámíthatatlanabb lépéseit. Ha a következő hónapokban nem mutatkozik trendforduló a kisebb koalíciós pártok támogatottságában – és ugyan mitől mutatkozna? – Robert Fico nem tehet mást, mint hogy mentőmellényt dob a Hlas és az SNS politikusainak.
Értsd, a Smer megnyitná a listáját, és a kormánypártok közös blokkot állítva futnának neki a következő parlamenti választásoknak. Ha a Hlas és az SNS politikusai a jövőjüket biztosítva látnák, a ciklus utolsó hónapjaiban a belső konfliktusok mikromenedzselése helyett kampányüzemmódba kapcsolhatna Robert Fico pártja, a Smer. Feltéve, ha a választási lista megnyitása nem okozna újabb konfliktusokat és sértődést a legnagyobb kormánypárt politikusai között, akiket a hajótöröttek felvétele a jelöltlistára óhatatlanul hátrébb szorít(hat).
A közös kormánypárti listával a miniszterelnök nemcsak a koalíciós békét biztosíthatja a választást megelőző legkritikusabb hónapokban, hanem a kormányoldalra eső szavazatokat is maximalizálhatja, elkerülve, hogy a küszöb alá szoruló kisebb kormánypártok szavazatai a kukába kerüljenek. Mindez azonban még Robert Ficónak jó eséllyel nem elég a győzelemhez. Ahhoz a közös listának vélhetően minimálisan meg kellene ismételnie a kormánypártok listáira 2023 szeptemberében leadott szavazatok összességét, márpedig ez nem valószínű.
Mivel a legutóbbi választásokon a Hlas nagyszámú olyan szavazót is megszólított, akik egy Robert Fico által vezetett listára nem adták volna a voksukat, máris borul a kormánypárti matek. Vagyis 2027-ben az egy meg egy meg egy biztosan kevesebb lesz, mint 2023-ban volt a három. Emiatt a Smernek, illetve a kormánypárti blokknak a kormányalakításhoz biztosan új párt(ok) bevonására lesz szüksége.
A koalíciós alkuhoz – legyen szó a Republikáról, esetleg a KDH-ról, vagy Zoroslav Kollár közlekedőedénynek bekészített pártjáról, ha felnő a parlamenti küszöbig – első lépésként a Smer, illetve a kormánypárti blokk mozgásterét kell növelni, ehhez pedig bővíteni kell a kormánypártok jelenlegi összesített támogatottságát. A kérdés ezáltal az előttünk álló hónapokban leegyszerűsödik arra, hogy a megszorítások miatti ellenszélben milyen, a választók előtt népszerű üzeneteket tud napirendre emelni a kormányoldal, bízva abban, hogy ezáltal nemcsak a további lecsúszást tudja megállítani, hanem trendfordulót is képes elérni.
Adódna a válasz, tüzet olts ellentűzzel. Vagyis, ha kiveszek valamit a választók egyik zsebéből – lásd konszolidációs csomag – teszek valamit a másik zsebükbe. A kormány azonban – másfél év ide vagy oda – meglehetősen időszűkében van. Idén reálisan még biztosan nem kezdheti meg a pénzszórást, vagy ha igen, akkor az egyensúly felborulása még a választások előtt okozna komolyabb zavarokat, további igen kényelmetlen korrekcióknak kikövezve az utat, jövőre pedig már nagyon sietősen kell kinyitnia a pénzcsapot, hogy a választók emlékezetében nyomot hagyjon.
Ezzel együtt minden bizonnyal lesznek népszerűnek szánt gazdasági, szociálpolitikai intézkedések, de három szűk esztendő után egy-egy célzott, és adott esetben még jól is kommunikált intézkedéstől aligha várható a választói közérzet, a gazdasági várakozások rapid javulása.
A gazdasági tárcát irányító Denisa Sakovának alaposan fel van adva a lecke, hogy a konszolidációs csomagokkal lehűtött szlovák gazdaságot egy éven belül dinamikus növekedési pályára állítsa. És mindezt úgy, hogy ne boruljon fel a költségvetési egyensúly, és a polgárok már legkésőbb jövő tavasszal a zsebükben érezhessék a gazdasági élénkülés áldásos hatásait. Hát, valljuk be, nem irigyeljük Saková minisztert.
Márpedig felvidéki magyarként különösen jó okunk van arra, hogy elkerüljük az érlelődő szociális krízis, és az abból adódó társadalmi feszültségek elmélyülését. Nem pusztán azért, mert mi is ennek az országnak a polgárai vagyunk, és a növekvő gazdasági és szociális problémák minket is utolérnek. Megtapasztalhattuk a kilencvenes, majd a kétezres években, hogy gazdasági krízis esetén a szlovák politika elterelő manőverként előszeretettel húzza elő a magyar kártyát.
A Ján Slota politikai örökségét (ebben az esetben a freudi elütés is érvényes lenne, vagyis ökörségét) ápoló kulturális tárca asztalfiókban maradt hajmeresztő nyelvtörvény-javaslata, vagy a decemberben elfogadott lex Beneš a sormintát már megadta.
A politikai haszonelvvel indokolható magyarellenesség – az elmúlt évek megtévesztő szordínója ellenére – Szlovákiában a mai napig nem sci-fi.
Csak kellően mély szociális válság és kellően gátlástalan politikai hasbeszélők szükségeltetnek hozzá. Attól tartok, a következő hónapokban egyiknek sem leszünk híján.
Megjelent a Magyar7 2026/7. számában.
