Szintén zenész?
Magyarországra, bár a választások csak jövőre lesznek, egyszer csak beszökött a rettenetes diktatúra. Legalábbis a rapperek, a ritmusra történő gajdolás Mozartjai lovagolnak az új politikai kurzuson, amely szerint a kormányt le kell váltani, mert végromlásba viszi az országot.
A „rendszerkritika” újdondász lovagjai ugyanakkor azt a rendszert támadják, amely lehetővé teszi számukra, hogy lubickoljanak a művészi szabadságban és a jólétben. Diktatúrát vizionálnak, amikor nehéz milliókat kereshetnek egy szabad ország demokráciájában, ahol – néhány nyugat-európai országgal ellentétben – mindenki szabadon alkothat és mondhat véleményt. Mégoly durvát is.
Amikor Nagy Ferót, a Beatrice frontemberét megkérdezték, vajon el lehetett játszani ´89 előtt a 8 óra munka című rendszerkritikus dalt, nevetve válaszolta, hogy az le volt tiltva. A magafajta zenészeket olykor bevitte és megverte a rendőr, hiszen diktatúra volt. „Ezek a mai gyerekek el sem tudják képzelni, mekkora szabadságban élnek” – mondja a magyar rockzene nagy öregje.
A magyar rapperek valamilyen oknál fogva mégis úgy érzik, hogy Magyarországon szörnyű diktatúra van, és Orbán Viktor egy diktátor. Azahriah például véglényeknek nevezi a Fidesz-szavazókat, Majka egy (szerinte) kitalált ország miniszterelnökét löveti főbe egy mikrofonnal (ami őszerinte csak egy geg), Krúbi két politikus gusztustalan aktusát dadogja el a színpadon. Beton.Hofi produkcióját ezek után már meg sem hallgattam, ezekbe a szellemi mélységekbe már nincs kedvem lemerülni.
Mitől érdekesek és „forradalmiak” ezek az előadók? Ha letisztítjuk a szövegekről az alpári vulgarizmust, mi marad belőlük? A politikai mocskolódás mögött van-e igazi tartalom? A könnyűzene persze nem az elgondolkodtatás műfaja, dőreség lenne elvárni tőle, hogy valamiféle elmélyült meditációra sarkallja a hallgatóságát. Az érzékekre és az idegekre hat. Pedig voltak korok, amikor tehetséges szövegírók adtak hitelt a zenei mondanivalónak, s úgy volt kerek egy-egy dal, hogy élvezhető volt a szövege is. Ma már „más a divat”.
A dolog egyszerűbb, mint gondolnánk. Ezek a „forradalmárok” olyanok, mint a napraforgó, oda fordulnak, ahonnan több pénzt remélnek. Már nem tartják elégnek a szponzorok millióit, a tévészereplések, show-műsorok, koncertek bevételét, ha valaki hozzájuk vág egy pénzköteget, nem sokat hezitálnak, oda állnak, ahova „köll”. Meglovagolják az új konjunktúrát, amit természetesen valahonnan valakik támogatnak. A művészet iránti alázatot, a közönség-közösség iránti felelősséget nyomokban sem találjuk náluk.
Majoros Péterről, művésznevén Majkáról mindig a régi idők közkedvelt rajzfilmje, Maja, a méhecske és annak kultikus (Karel Gott által énekelt) dala jut eszembe. Majoros is olyan, mint egy méhecske, aki szorgosan gyűjtöget. Egy másik rapper, Dopeman elég pontosan fogalmazta meg az ózdi hérosz portréját, amikor megkérdezték, mi a véleménye az énekesről, akinek debreceni fellépése országos botrányt keltett. Majka fellépése Dopeman szerint nem bátor politikai állásfoglalás, inkább kiszámított népszerűségkeresés. „Ő egy gyáva alak, egyáltalán nem kőkemény rendszerkritikus, hanem egy napraforgó, aki megélhetésből lett ellenzéki.”
Hogy is van ez? Miért száll bele a pártpolitikába a könnyűzene? Miért válik egyszeriben durván ellenzékivé egy-egy énekes, előadó? Miért van szüksége a pénzkeresés fokozására annak, aki a magyarországi show-bizniszben az egyik legjobban kereső figura (Majka produceri irodája rengeteg pénzt zsebel be koncertjeiből, tévéműsoraiból, a szponzoroktól és más forrásokból)?
Összeget ne említsünk, mert nem célunk az alantas uszítás, de higgyük el, Majka, a méhecske rohadtul sok nektárforintot képes begyűjteni. Mi szüksége van egy ilyen embernek arra, hogy lejárassa magát? Nagy Feró szerint egy év alatt keres meg annyit egy zenekar, amennyit a „méhecske” kapott, hogy átálljon a „másik oldalra”, napjaink egyik legfelkapottabb előadójáról, Azahriah-ról pedig Pataky Attila, az Edda legendás énekese nem kevesebbet állít, mint hogy „egy morálisan elsüllyedt ember”, akinek fogalma sincs a diktatúráról. Ha diktatúra lenne, egy börtöncellában ülne, mondja Pataky, aki számonkéri a fiatal énekesen a felelősséget. Mert egy dolog a kormány becsmérlése, ami „belefér”, de Pataky úgy véli, Azahriah a drog, az alkohol és az öngyilkosság gondolatát normalizálja, miközben politikai kirohanásaival megosztja a társadalmat, és megalázza a választókat, akiket véglényeknek nevez. Mindeközben nyolcszázmilliót keres egy koncertjével.
Amikor tavaly a Felvidéken is kitört a parasztgyalázat, és több indulatos cikk jelent meg arról, mi történik a gombaszögi nyári táborban, ahol a bulizó ifjúság kórusban skandálta a „mocskos Fidesz” rigmust, azt reméltük, a szervezők okulnak a kritikából, és úgy állítják össze a könnyűzenei műsort, hogy abban ne kapjon helyet a politikai ízléstelenség. Tévedtünk. Az idén ismét betöltötte a gombaszögi völgyet a „mocskos Fidesz” üzenete. Amit a megvezetett fiatalok talán lázadásnak, progressziónak, bár a többség vélhetően csak jó heccnek, egyfajta divatnak tart. Lelkük rajta, a lázadás minden korban sajátja a fiatalságnak. Más kérdés, mi a célja a lázadásnak, mit válthat ki, és ki ellen szól?
Hanem amikor a felvidéki politika konjunktúralovagjai egyik tenyerüket nyújtják a magyar kormány felé, hogy minél több pénzt pakoljon bele, a másikkal pedig a hátuk mögött csettintenek az ujjukkal, megadva a lehetőséget a pénzosztó mocskolására, azért csak felfordul az ember gyomra.
Az alibista magyarázat, hogy „nem én szervezem a műsort”, nem állja meg a helyét! Ez a sumákolás, kétszínűség, hogy finoman fogalmazzak és még a nyomdafesték is elbírja: undorító. Igaz, a Krúbi-féle tavalyi szövegeket szinte lehetetlen alulmúlni, annál alpáribb, gusztustalanabb otrombaságot ritkán hall az ember. De azért a Hofi Géza nevével visszaélő „zenész” sem való egy nagy felvidéki fesztivál színpadára, legfeljebb egy budapesti belvárosi romkocsmába vagy föld alatti klubba, ahol a társadalom „krémje”, a hasonló ízlésvilágú fogyasztó szórakozhat önfeledten ezen a „kultúrának” nevezett fertőn.
Végül is, Gombaszög nem hazudtolja meg önmagát, oda kanyarodott vissza, ahonnan indult. A gombaszögi találkozókat a baloldali (igaz, akkor még az elcsatolt nemzetrész felemelkedésében és bizonyos értékekben gondolkodó) Sarlós értelmiségiek hívták életre az első csehszlovák köztársaság idején.
Most azonban – mintha csőtörés lett volna a szennyvíztisztítónál – egyre intenzívebben szivárog be a völgybe a legotrombább liberálbolsevik szennyes lé, hogy némi füvezéssel megfűszerezve fertőzze a fiatalok agyát.
A művészet, állítják egyesek, mindig lázadó, polgárpukkasztó és szabadelvű volt. Ez csak részben igaz. A lázadásnak nem kell feltétlenül képviselnie a bárdolatlanságot, az uszítást és az ízléstelenséget, a bűnre való felbujtást. Akik ezt pártolják, partnerek a bűnrészességben.
Megjelent a Magyar7 2025/30.számában.
