Megosztók és megosztottak (II.)
A magyarországi parlamenti választások közeledtével egyre inkább az anyaországi liberális, balos média figyelmének látószögébe kerül minden téma, ami a határon túli támogatásokat érinti. Ám miközben a Felvidékre juttatott „mi adóforintjainkkal” dobálóznak, hergelve a közvéleményt, hogy a Fidesz-kormány számolatlanul szórja a pénzt a „hűbéreseinek”, a szlovákiai KKA-s kultúratámogatás szerintük teljesen rendben való, ahol szó sincs klientelizmusról.
A nemrég a Magyar Narancsban és a Népszavában megjelent cikkeknek nem is ez a céljuk, sokkal inkább az Orbán-kormány „határokon átnyúló csápjairól” értekezni. Míg a Magyar Narancs cikke legalább megpróbált korrekt képet nyújtani a felvidéki helyzetről, a Népszava, múltjához hűen ezt meg sem kísérelte, hiszen a „határokon átnyúló csápok” jegyében akinek a Fidesz juttat támogatást, „attól el is vár valamit”.
Tulajdonképpen igen: az iskola- és óvodafelújításokkal és -építésekkel azt reméli, hogy kevesebb magyar nebuló morzsolódik le az asszimilációban, a templomok felújítása igyekszik megtartani a magyar hívek közösségét és rendbe tenni a romló állagú épített örökséget, amivel a szlovák állam nem törődik. A felvidéki vállalkozók támogatásával azokat a kis- és középvállalkozásokat igyekszik segíteni, akik a szlovák állam mostohagyerekei.
„Így jöhetett létre az az abszurd helyzet is, hogy miközben a Magyar7 vagy az Előretolt Helyőrség nem szűkölködik, addig a legnagyobb példányszámú szlovákiai magyar napilap, az (…) Új Szó, vagy a (…) Vasárnap hetilap tíz éve nem részesült magyar kormányzati támogatásban.” – írja a Népszava a bombasztikus című cikkében (Határokon átnyúló csápok: akinek jut pénz, attól a Fidesz is elvár valamit). Elvárás? Mindössze arról van szó, hogy a hosszúra nyúlt liberális dominancia ne maradjon örök időkre egyeduralkodó, és a felvidéki magyarok a nemzeti értékrend alapján is tájékozódhassanak. Valóban nem nagy kérés.
A helyzet abszurditása persze nem ebben rejlik. Az Előretolt Helyőrség – mint azt említettük – a felvidéki magyar irodalom támogatására jött létre, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az olvasók minél szélesebb rétegéhez jussanak el az irodalmi alkotások. Tehát nem valaki(k) ellen, hanem ellenkezőleg: mindenki érdekében hozták létre.
A liberális holdudvarnak ez derogált, és azonnal szorongani kezdett: előfordulhat, hogy kiderül, a szűk körön, az egymásnak, egymásról szóló kritikákon és a belterjes, az olvasók számára élvezhetetlen műveken kívül is van élet.
Ezért a sértődött kivonulást választotta, és válogatatlan sértésekkel vádolta az irodalmi melléklet kiadóját, elutasítva a magyarországi segítséget.
Kissé egyértelműbb az Új Szó és a Vasárnap esete. Az egyetlen (konkurencia nélkül logikus, hogy a legnagyobb példányszámú) napilap és ugyanannak a kiadónak a hetilapja, a Vasárnap tulajdonképpen 2018-ig uralta a felvidéki médiapiacot. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy az anyagiakban ugyancsak nem szűkölködő kiadójuk, a Duel-Press (2020-as forgalma meghaladta a 3,4 millió eurót) tulajdonosi érdekeit kiszolgáló napi- és hetilap (miközben a szlovákiai magyarok lapjának tartja magát) nyíltan a megosztó, a vegyes tudatú önfeladást szolgáló Most–Híd szócsöve lett, értékrendje finoman szólva sem volt kompatibilis a felvidéki magyarság érdekeivel. Éppen az általuk képviselt féloldalas tájékoztatással szemben alakult meg a Magyar7 hetilap és a ma7 portál.
Ezek után kissé furcsa számonkérni, hogy őket miért nem támogatta a magyar kormány tíz éven keresztül. Panaszra amúgy nekik sem igen lehetett okuk, hiszen a Kisebbségi Kulturális Alap „szigorúan elfogulatlan” döntnökei évente juttattak egy kis aprót (százharminc–száznegyvenezer eurót évente) a kiadónak, amely nem szorult rá a támogatásra, hiszen saját bevallása szerint az olvasók kegyeiből élt. A pandémiára hivatkozva napjainkban is az olvasók támogatásáért kuncsorog.
A Magyar Narancs összeállításában külön szócikk foglalkozik az ún. sikerszerzőkkel. Grendel Lajos, Tőzsér Árpád teljesítménye természetesen megkérdőjelezhetetlen, de a cikkíró (pontosabban forrása, Németh Zoltán) csőlátására jellemző, hogy a középnemzedék költői közül Hizsnyai Zoltán mellett említésre méltatlannak tartja például Soóky Lászlót vagy mondjuk Bettes Istvánt. Előbbi kiváló monodrámákat írt korai halála előtt, Bettes pedig annak a „garabonciás” vonalnak a képviselője, amelynek Zs. Nagy Lajos teremtett iskolát a Felvidéken.
Az Előretolt Helyőrség indulása talán éppen azért csípte a szemét néhány avantgárd ítésznek, mert megrendülni vélte azt az egyeduralmat, amelyet oly sikeresen kiépített magának. A Magyar Narancs cikkében is a „pártatlanság” szerepkörében tetszelgő KKA „elfogulatlanságára” jellemző, hogy néhány kedvenc szerző félig kész kéziratra 8-10 ezer eurós támogatást kapott (tulajdonképpen ösztöndíjat), míg például Kocsis Aranka kiadója, az Anser 2,5–3 ezer eurós támogatásból nívós gyermekköteteket képes megjelentetni tokkal, vonóval, szerzői honoráriummal és nyomdaköltséggel együtt.
A megosztás fölött siránkozó magyarországi liberális sajtó munkatársainak egyébként elég lenne átlapozniuk a KKA néhány évi támogatási listáját, hogy kiderítsék, kik voltak eddig a megosztók és hová lejtett a pálya.
Az elutasításra és a „megfelelésre” egyébként épületes példa annak a költőnek az esete, aki nagy ívben visszautasította a Térey-önsztöndíjat, tudva, hogy itthon a KKA pénzosztói busásan kárpótolják. Így eljátszhatta az orbáni diktatúrának hátat mutató bátor, független szellemiség szerepét, és anyagilag sem járt rosszul.
A parlamenti választások előtt erre roppant szükség van, hiszen a „mi adóforintjainkkal” való példálózás zsigeri ellenszenvet tud generálni a nemzeti kormány ellen. A Soros-birodalom és magyarországi szekértolói elvárásainak így tökéletesen megfelelnek.
Megjelent a Magyar7 2022/7. számában.
