Két misszionáriusnő belső Gömörben II.
(Folytatás!) Magamban próbálom elismételni. Tehát van itt egy magyar gyülekezet, amelynek kellene saját, magyar lelkész. Van itt magyar lelkész is, aki viszont nem lehet lelkész, hiába van négy évtizedes tapasztalata és teológiai diplomája, ha nem tud szlovákul. Most már inkább azon gondolkodom, hogy mindezt leírhatom‑e.
Nem fogják‑e éppen emiatt meneszteni? Magamban érvelek: nincs szerződése, nincs státusza, és hozzáteszem, a szlovák egyháztól fizetést sem kap, még az útiköltségéhez sem járul hozzá Pozsony. Vajon kinek lenne jogköre egy már 2016‑ban megszüntetett állás újbóli megszüntetésére? Viszont ne feledjük, a szlovákiai magyarok 2018‑as hozzájárulása az evangélikus egyház kasszájába 430 000 euró. Ebből az egyház az idén tisztán magyar lelki szolgálatra mintegy 21 ezer eurót költ! A fennmaradó több mint 400 ezerből nem akad egy cent sem a két missziós lelkész költségeire!
De vajon miből élnek, közlekednek? Ahogy Erzsébettől megtudom, az őt kiküldő magyarországi evangélikus egyháztól kap illetményt. Az összes többi bevétel adomány vagy hozzájárulás, ha például más településeken végez szolgálatot, az ottani közösségek általában hozzájárulnak az üzemanyagköltséghez. Általában. Végső soron ezek az emberek egyszer már fizettek, és hogy adóeuróikból nem jut vissza Hosszúszóra és környékére semmi, arról nem ők tehetnek.
Erzsébet asszony arról beszél, hogy a szolgálaton kívül további két, mondhatnánk, családi örömének is forrása, hogy Gömörben lehet. Az egyik, hogy szintén lelkész édesapja az 1940‑es években segédlelkésze lehetett annak az Egyed Aladárnak, aki Trianon után még majd húsz évig szintén Gömörben terjesztette Isten igéjét, ám állhatatos magyar magatartása miatt egészen a börtönig jutott, majd papi hivatásától megfosztva elüldözték az akkori Csehszlovákiából. Erzsébet asszony, amikor megtudta, hogy Egyed Aladár egykori állomáshelyére jöhet, örök mosolya mellett örömében a könnye is kicsordult.
A lelkésznő másik családi‑lelki örömét és hagyatékát csak később tudtam meg, amikor már eljöttem Gömörből. Ezt egy kedves hangú levélben osztotta meg velem. Álljon itt a levél részlete:
„A családunkról még csak annyit, hogy édesanyám egyetlen vágya, elhívása az volt, hogy Afrikában misszionárius lehessen… El is végezte a 4 éves missziós iskolát a háború után, de épp abban az évben feloszlatták az intézetet és misszióról, Afrikáról szó sem lehetett többé... Amikor elkezdtem a felvidéki szolgálatot, már 84 éves volt, és miután édesapámat és nagynénémet elveszítettük, egyedül maradt. Egyre elesettebb volt, és sokszor hagytam ott szorongó szívvel. Nem tudhattuk, hogy látjuk‑e még egymást... De boldog volt, mert úgy érezte, hogy ez az ő „missziója” is egy kicsit: vállalja, hogy egyedül hagyom... Gyakran sírva‑mosolyogva búcsúzott tőlem: csak menj, ott a helyed. Végül megadatott, hogy mellette lehettem, amikor 86 évesen hazahívta őt Isten.”
Ha a levél nem csalna most is könnyeket a szemembe, akkor mondhatnám, hogy na, csak megvan a klasszikus misszionáriusi szál is a történetben. És ha hittérítés, álljon itt a közelmúltból származó történet. A már említett Rusznyák Dezső kórházi kezelésen volt. Itt találkozott össze egyik földijével, aki megemlítette, hogy gyermek született a családban, és jó lenne megkeresztelni. Rusznyák Dezső a már bemutatott Lóczy Tiborhoz irányította, ő pedig Erzsébet asszonyhoz, aki meg is látogatta az említett családot. Itt kiderült, hogy nemcsak az újszülött nincs megkeresztelve, de a szülők és az egyik keresztszülő sem. Sőt, a szülők azt is elmondták, hogy tulajdonképpen nincsenek is összeházasodva, és ha már lesz keresztelő, lehetne‑e menyegző is? Azóta emlegetik tréfásan, hogy egy újszülött akár négy keresztelőt és egy házasságkötést is jelenthet.
Kevésbé tréfásan annyit tehetnénk hozzá: hány keresztelő és hány esküvő marad már el magyar papi áldás nélkül csak azért, mert tíz vagy száz kilométeres körzetben nem volt egyetlen Rusznyák Dezső, egyetlen Lóczy Tibor vagy egyetlen Ferenczy Erzsébet sem?
Aztán megnézzük a gyönyörű hosszúszói templomot, ahol szintén kézzelfogható nyomát látjuk az aktív magyarság jelenlétének. Az énekszámtáblán lezárásként a Himnusz szerepel.
Bár ottjártamkor már nehéz nap állt Erzsébet asszony mögött, felajánlotta, ne várjak az autóbuszra, bevisz Pelsőcre. Annyira meggyőzően mondja, nem fáradt, hogy talán az lenne a rosszabb választás, ha nem fogadnám el. Pedig két év múlva már nyugdíjas. A visszaúton megmutatja a falu emlékparkját, benne a nagy Attila‑szoborral, majd végezetül előhúzza táskájából az egyetlen Egyed Aladár‑kötetet, hogy ezt, ha kölcsönbe is, de elolvasásra odaadja.
Úgy érzem, egy egyházi kitüntetést kaptam.
Másnap vissza Sajógömörre, ahol Bálintné Varsányi Vilma, az egykor óbudai egyházközséget vezető lelkésznő fogad. Erzsébet asszonnyal ellentétben ő már nyugdíjas, ami jelentősen megkönnyíti az itteni státusát. Ahogy mondja, „önkéntes vagyok, független vagyok, mint a madár, otthon már mint nyugdíjast tartanak számon”. Az előző nap hallott abszurdumokra emlékezve próbálok akadékoskodni, hogy hát milyen jogcímen végzi akkor az összes egyházi tevékenységét?
– Missziós lelkészként vagyok itt, és még nem hajtottak el. Tudják, hogy itt vagyok, volt, hogy személyesen beszélgettünk a szlovák esperesünkkel, vagy akár a püspökkel, de eddig nem szólt senki, tehát végzem a munkámat, amiből most már van elég.
Vagyis Vilma asszonynak sincs semmilyen hivatalos szerződése, legfeljebb annyi előnye van Erzsébettel szemben, hogy ő már nyugdíjas. Gondolom, legalább otthon nem ütheti meg a sarkát bármiféle függelemsértés miatt. Bár, ahogy belepislantok az elmúlt hetét rendszerező programleírásba, látom, hogy amit fentebb a vegyes nyelvű közösségekben hiányoltam, itt bőven megtalálom. Látok annyi magyar konfirmáció-előkészítést, istentiszteletet, egyéni foglalkozást, óvodás hittant, konfirmandusi családlátogatást, lelkigondozói tevékenységet, helyettesítést, temetést és ünnepi részvételt, hogy megkockáztatom a feltételezést, ha ennyi kapcsolódási pontja van a helybéliekkel, akkor a hatalmasság talán meg sem próbálná elmozdítani.
Egyébként mindhárom riportalanyom megerősíti, hogy ilyesmitől ténylegesen nem is tartanak, hiszen a sokéves tapasztalat azt mutatja, hogy a pozsonyi vezetés nem támadásra, hanem a sokkal konfliktusmentesebb kivárásra rendezkedett be. Nem zaklatnak, nem támadnak senkit, elég, ha csak nem támogatnak semmit. Emlékezzünk a Krivda püspöknek tulajdonított szavakra! (Húsz év múlva nem lesz itt egyetlen magyar sem.)
Vilma asszonynak is megvan a saját – mondanánk – sikertörténete. Bár ő eleve elzárkózik attól, hogy a lelkészi munkát valamiféle sikerességi mutatókkal kellene vagy lehetne mérni. Felfogása szerint az ő feladata a munkát tisztességesen elvégezni, a többi majd jön, vagy adódik a szívekben. A múlt évben mintegy ötven házat járt be a környező kistelepüléseken, hogy bekopogtasson. Az első nehéz volt, hiszen „egy nő, ráadásul Budapestről!” Ezt gyanúsnak találhatták. Ám amikor már nemcsak a kerítésen keresztül beszélgettek, elmondta, hogy honnan jött, hogy önként érkezett, megkérdezte a háziakat, hogy vannak Istennel. Volt, akikkel ismét találkozott, akadtak, akik nem akartak élni a lehetőséggel.
– A lényeg, hogy a munkát elvégeztem. Most, három év ittlét után érzem már a szeretettel való elfogadást. Eddig inkább kóstolgattak – teszi hozzá komolyan.
Riportunk végére érve kézenfekvő lezárásként írhatnánk, hogy a megszólaltatott három ember vezetésével csodálatos változások mentek végbe egy‑egy helyi gyülekezet életében. Vagy, ami talán ennél is fontosabb, egy‑egy ember lelkében is. Írhatnánk a gömöri példáról. Mégis attól tartok, hogy a pozitívumoknak, amikkel megismerkedhettem, egy normálisan működő egyházközösség életében normálisaknak kellene lenniük. Kezdve az anyanyelven történő hit‑ és közösségi élet lehetőségétől egészen a rendezett adminisztratív környezetig.
Ahogy írásom elején említettem: valami nincs rendben. Akkor arra gyanakodtam, hogy misszionáriusokkal találkozni a 21. század elején, Európa közepén – valami félreértés lesz. Nos, kiderült, hogy nem a misszió a félreértés, hanem azok a körülmények, amelyekben a két lelkésznőnek nálunk dolgoznia kell. A pénzügyi elnyomás állandó, a sikerek pedig esetiek. Erzsébet és Vilma asszonyon kívül járnak át segíteni a magyarországi evangélikus egyházból más határ menti településekre is lelkészek, presbiterek, de ezek a szolgálatok főképp egy‑egy konkrét esemény lebonyolítását jelentik.
Azt is el kell mondani, hogy a vegyes gyülekezetekben akadnak olyan lelkiismeretes szlovák papok, akik a helyi magyar közösségekkel való munkát nemcsak szükséges, elvégzendő munkának tekintik. Néhány napos körutam meggyőzött arról, hogy nem egy‑egy jó szándékú ember meglétére kell alapozni a szlovákiai magyar evangélikusok jövőjét, hanem határozott, írásba foglalt, a szlovák anyanyelvű hívekkel egyenlő jogokra és főképpen lehetőségekre épülő magyar lelki szolgálatra. Ötszáz éve így kezdődött, és a következő ötszáz évben is így kellene lennie.
Írásunk témájából adódó kérdéseinkkel megkerestük az Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház (ez a köznyelvben csak „evangélikus” egyházként emlegetett egyház hivatalos neve) pozsonyi központját is. Hosszas várakoztatás után Edita Škodová szóvivő arról tájékoztatott, hogy egyházuknak érdekében áll, hogy a vegyes lakosságú területeken olyan lelkészek szolgáljanak, akik tudnak magyarul. Magyar nyelvből alkalmassági vizsgát viszont csak azok tehetnek, akik elvégezték a pozsonyi Comenius Egyetem Evangélikus Hittudományi Karát. A magyar lelkészhiányt abban látják, hogy ilyen érdeklődő viszont kevés akad. Attól tartok, a lelkészkérdés számukra tehát leszűkül a magyar nyelvtudás kérdésére.
Érdekes az is, hogy a szóvivő szerint az írásunkban is említett magyar-szlovák egyházközi egyezményt ők továbbra is érvényesnek tekintik, amely a pozsonyi központ szerint alapját képezi a két egyház iskolai, diakóniai, nő- és diákegyleti stb. együttműködésének. Mivel mindkét állítást meglepőnek találtuk, további kérdéseket szerettünk volna feltenni az egyház vezetésének, hogy egy teljes interjúban foglalkozhassunk ezekkel a részletekkel. Ezzel kapcsolatos kérésünkre jelenleg is várjuk a választ. Isten malmai, úgy látszik felekezetre való tekintet nélkül, lassan őrölnek. A témára visszatérünk.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2018/26. számában)
Hozzászólások