Géresi Róbert: Senki nem háríthatja át a felelősséget!

Püspök úr, ön nem sokkal a parlamenti jóváhagyás után arra kérte Peter Pellegrini köztársasági elnököt, hogy ne írja alá a Büntető törvénykönyv módosítását. Mivel indokolta a kérését, és hogyan próbálta meg egy magyar közösségen kívüli ember számára megvilágítani a kialakult helyzetet?

Mindannyiunkat meglepett, hogy egy ilyen kérdés a napi politika oltárára került, s feláldoztatott. Meglepett bennünket a hangnem, amelyben ez a kérdéskör Szlovákiában megjelent és mindenképpen fontosnak tartottam, hogy egy egyházi közösség vezetőjeként valahogy reagáljak a kialakult helyzetre. December 17-én, még az aláírás előtt juttattam el levelemet a köztársasági elnök úrhoz. Szlovákia államfői immár néhány éve találkozóra hívják minden évben a történelmi egyházak vezetőit. Korábban ezek protokolláris jellegű találkozók voltak, aztán Zuzana Čaputová elnök asszony vezette be, hogy nyílt eszmecsere folyjék olyan kérdésekről, amelyeket a köztársasági elnök és a történelmi egyházak vezetői egyaránt fontosnak tartottak. 2025 januárjában, immár Pellegrini elnök úrral éppen arról beszéltem, hogy mennyire fontosnak tartom a szlovákok és a magyarok békés egymás mellett élését, illetve, hogy ezen a területen az elmúlt harminc év viszonylatában javulást érzékelek.

Talán az ezt követő tett volt maga a válasz.

Tettekben az a válasz született, hogy aláírta a törvényt és azóta is eléggé különös módon kommentálja ezt a kérdéskört.

Miben látja a „különös módot”?

Ezt abban látom, hogy át akarja hárítani a felelősséget. Úgy gondolom, azoknak, akiknek lehetőségük van arra, hogy felelősségteljes döntéseket hozzanak, ott a személyes és a közösségi felelősséget mindenképpen fel kell vállalni. Keresztyén emberként nem is tudom másképpen értelmezni ezt a helyzetet. Tehát ha nekem vagy nekünk, mint közösségünk tagjainak lehetőségünk van arra, hogy döntéseket hozzunk, és ezek a döntések széles körben határozzák meg az életnek a módját és lehetőségét, akkor a döntések felelősségét is mindenképpen fel kell vállalni. Nagyon torzító, hogy Szlovákia az állam létének a kérdéskörébe helyezi ezt a témát. Ugyanis Szlovákia létezésének a valóságát szerintem soha senki nem kérdőjelezte meg.

Tudom, hogy a politikai csatározások térfelén, ahol szinte patikamérlegen mérik, mi visz és mi hoz valakinek valamit, ezek talán naiv gondolatoknak is tűnhetnek, de ez az erős keresztyén naivitás. Nekünk az egyik oldalon látnunk kell, hogy felelősséggel tartozunk. Ha döntéshozói helyzetben vagyunk, azzal együtt jár a felelősség, és meghatározhatja a mi életünket. Ha az elmúlt harminc év, vagy akár az egész huszadik század történéseit elemezzük, nagyban befolyásolja azt, hogyan viszonyulunk azokhoz az emberekhez, közösségekhez, akikkel közösen itt élünk Közép-Európában.

A történelmi egyházak évtizedekben, évszázadokban gondolkodnak, a vele szemben álló oldal legfeljebb egy választási időszakban. Talán ezért is magasabb az a hőfok, ahogy az egyes témákat – pozitívan vagy negatívan – tálalják. Ennek ellenére nem érzi úgy, hogy a kényes ügyek és problémák napirendre tűzésével a politika hozzájárul a lehetséges megoldáshoz is?

Azt gondolom, hogy az Európában érvényesülő demokratikus társadalmi berendezkedés a lehető legjobb a közösségek számára. Maga a keresztyén, s azon belül a református hit nem definiálja, hogy melyik társadalmi berendezkedés a legjobb az emberi életek számára, hanem azt határozza meg, hogy a társadalmi berendezkedésen belül az ember hogyan tudjon felelősségteljesen és szeretetteljesen döntést hozni, odafordulni a másik ember irányába. Természetes, hogy a demokráciának nagyon sok előnye van, lehetőséget ad arra, hogy a fontos témák előkerüljenek. Ezért is érthetetlen számomra, hogyan lehet szabadságvesztésre ítélni a tényekkel kapcsolatos vélemények hangoztatását. Ez vállalhatatlan, pontosan szembe megy azokkal az értékekkel, amelyek itt, a nyugati civilizációban kialakultak. Óvatosságra intenék ott, ahol túlhangsúlyozzák a napi politikát, mert ez olyan negatív folyamatokat indíthat el, amelyek egy társadalmon belül rombolók tudnak lenni.

Néha a körülmények mintha arra sodornának, hogy az ilyen kritikus „megoldások” irányába hajoljon a képzelet.

Így van, és ez nagyon áldatlan állapot. Ezért a felelősséggel gondolkodó szlovák és magyar vezetőknek össze kell fogniuk, hogy ezen a helyzeten lépésről lépésre módosítsanak, sőt javítsanak, mert a gyermekeink és unokáink világát itt és most építjük.

Az amerikai protestáns közösségekre jellemző, hogy lelkészeik napi politikai ügyekben, társadalmi kérdésekben is megnyilvánulnak. Nálunk ez nem, hogy nem szokás, rossz néven is veszik, ha az egyház „politizál”. Nem gondolja, hogy a nyáj elvárná a lelki vezető útmutatását társadalmi kérdésekben is?

Mindenképpen fontos az egyház társadalmi útmutatása. Viszont azt is látni kell, hogy az egyház terepe és talaja nem elsősorban ennek a világnak a folyamatos bírálata.

Azokat az embereket viszont, akik nagyon sok mindenben nem osztják a mi véleményünket, nem szabad ellenségnek tekintenünk, hiszen a keresztyén gondolkozás magában hordozza a szeretet valóságát és impulzusát.

Visszatérve a „materiálisabb” témákhoz, az önök egyházát komolyan érintették a Beneš-dekrétumok.

A református egyház érintett személyeiben, tehát olyan személyek éltek egyházunk kebelén, akik érintettek voltak és emellett érintett az egyházi közösség is. Mi egy alulról szerveződő közösség vagyunk, a gyülekezetekben él alapvetően a református egyház, s a gyülekezetek rendelkeznek a vagyonuk, eszközeik felett is. Sok esetben ez a vagyon, az ingatlanok a gyülekezet életét tették lehetővé. Nagyon sok gyülekezet működtetett még a kommunizmus előtt szeretetintézményeket, árvaházakat ezekből a forrásokból. A második világháború után a kollektív bűnösség elve a gyülekezeteket is érintette. Mai kifejezéssel élve, a jogi személyeket is megbélyegezték. Mindig az adott régió hivatalnokainak a döntéseitől függött, hogy ez miképpen valósul meg.

Géresi Róbert: A törvény szembe megy a nyugati civilizáció értékeivel

Fotó:  Katona Tamás

Abszurd, hogy a templomokat is államosították. Vajon mi másra tudtak egy templomot használni az eredeti hitéleti céljain kívül?

Én nem úgy látom a helyzetet, hogy bármiféle gyakorlati célja lett volna ennek, inkább annak az érzékeltetése, hogy ti nem ide tartoztok.

És hogy ezt is megtehetik.

Igen, és hogy ezt is megtehetik. S pontosan ezt próbáltam a beszélgetésünk elején tágabb keretbe helyezni a döntéshozó felelőssége kapcsán. A második világháború utáni folyamatok a magyar közösségek megszüntetésének a szándéka mentén történtek, s mivel ezt sem a kitelepítéssel, sem a lakosságcserével nem sikerült megoldani, éppen ezért még a bosszúnak a gondolata is ott lehetett egyes tisztviselőkben, hogy ezt megtették.

A korabeli beszámolók erről tudósítanak, hogy a döntésekben gyakran benne volt ez a momentum is. 

Így van!

Nyolcvan év elmúltával mennyire él még ezeknek az eseményeknek az emléke a közösségek tudatában? Az idő vasfoga ezt is kikezdi és egyre inkább felkerül egy képzeletbeli polcra ez a téma?

Az idő múlása, mint bármilyen más témakörnél, itt is tompítja ezeknek a súlyos és rossz döntéseknek az élét. A másik oldalon pedig szüntelenül találkozunk olyan egyénekkel, családokkal és közösségekkel, amelyekben él ennek a negatív tapasztalatnak az összes súlya és nehézsége. Én Abaújszinán, Perényben és Miglécen szolgálok, Kassától délre. Arányaiban a perényi közösség az egyik leginkább érintett a Magyarországra való áttelepítéseknek. A gyülekezet ma tizennégy felnőtt taggal bír úgy, hogy nyolcvan éve folyamatosan működik. Soha nem volt egy nagy közösség, de a két világháború között önerőből megépítették a saját szép kis templomukat, amelynek a felszentelése után alig telt el két évtized és a gyülekezet nagyobbik részét kitelepítették a faluból.

Ha azonban egy kívülálló szemével néznénk a mostani helyzetet, feltehetnénk a kérdést, hogyhogy létezik még a perényi gyülekezet? Egy évszázad alatt annyi „lefejezésen” ment keresztül a (cseh)szlovákiai magyarság, csoda, hogy még mindig jelen van.

Igen, én ezt Isten megtartó szeretetének és kegyelmének gondolom az egész egyház és a perényi kis gyülekezet vonatkozásában is.

Mint ahogy egy cseppben benne van az egész tenger, ennek a kis gyülekezetnek az életében is benne van az egész szlovákiai magyar reformátusságnak a sorsa.

Így van, pontosan!

Visszatérve a levélhez. Ön mindjárt decemberben írt az államfőnek, most, január közepén pedig a Generális Konvent kiadott egy nyilatkozatot a szájzártörvénnyel kapcsolatban.

A Generális Konvent az egész világ magyar reformátusait – autonómiájukat megőrizve – összegyűjtő, államhatárok fölött átívelő egyházi közösséget jelent. A Generális Konvent vezetősége, amely minden püspököt és főgondnokot magába foglal, úgy gondolta, hogy a nyilatkozatot közzé kell tenni. Ez kritikus megjelenítése a Szlovákiában kialakult helyzetnek, de mindenképpen a megbékélésnek és az igazság előrevetítésének a lelkületével íródott. Tehát nem egy tiltakozást fogalmaztak meg a református közösségek vezetői, hanem egy olyan keresztyén alaptételt, amelynek alapján értelmezni lehet a saját életünket és annak a tágabb közösségnek az életét, amelynek mindannyian tagjai vagyunk. Ez nem egy politikai értelemben vett nyilatkozat, hanem egy kis hitvallás, egy pásztori útmutatás.

Tapasztalataiból, püspöki pozíciójából kiindulva az elkövetkező évtizedet hogyan látja? Reménykedhetünk abban, hogy a problémák ellenére valamiféle társadalmi fejlődés eredményeképpen kölcsönös megelégedéssel tud zárulni egy olyan súlyos probléma is, mint a beneši börtöntörvény?

Ez viszont nem ment fel bennünket a felelősség alól. Amikor helytelenül cselekszünk, akkor ennek a valósága nem ment fel a felelősség alól, de a reménység ott van bennünk, hogy Isten kegyelme még ennél is nagyobb. Nagyobb az Isten szeretete az emberi tévedésnél, hibánál, az emberi véteknél. És a jövő vonatkozásában is csak így tudok és tudunk előre tekinteni, hogy reménykedünk az Úr megtartó kegyelmében és abban, hogy bölcsességet, felelősségteljességet és szeretet ad az emberi szívekbe és lelkekbe! Tudom, hogy a szeretet kifejezés már nagyon elkoptatott, mert mindenféle téren megjelenik ebben a világban, de meghatározó fogalom kellene, hogy legyen a „szeresd felebarátodat, mint magadat!”, hogy a másik emberben ne a legyőzendőt lássuk, hanem azt az embertársat, aki Istennek ugyanolyan szeretett gyermeke, mint amilyen én vagyok.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/5. számában.