Feszítsd meg őt?
Több mint hetven húsvétot megélve gyakran gondolok arra, hová jutott ez alatt a három generációnyi idő alatt a világ. Benne a mi kis magyar világunk. A megszépítő messzeség varázslatossá pingálja a gyerekkori húsvétokat, amikor a nebulókat még nem nyomasztották a világ gondjai-bajai.
Maga az ünnepkör, a szakralitás majd csak akkor érintette meg a gyermeki lelket, amikor belekóstoltunk a hittanba. Akkor értettük meg a virágvasárnap, a nagypéntek és a húsvétvasárnap, a feltámadás üzenetét. Aki a legnagyobb szellemi sötétség idején is ministrált, bérmálkozott, akinek a szüleit nem tudták eltántorítani az istenhittől sem fenyegetéssel, sem furfangos ráhatással, az megkapta azokat a keresztényi alapokat, amelyeket napjainkban hiába próbálnak lerombolni, hiszen kiállták az idő próbáját. S akiből nem lett hívő ember, az is emlékezik a tízparancsolatra.
A gyereket nem nyomasztották a családon, iskolán kívüli külvilág kihívásai. Töprengésre legfeljebb az adott okot, hogy sikerül-e az akkoriban legolcsóbb, tömegesen árult „feketemacskás” kölnivíz helyett valami jobbfajtát szerezni, vagy hogy locsolkodás közben ne piszkítsuk be a fehér inget.
Az évek múltával aztán jó sok piszok került az ingre, zakóra, és a zártságában is szétzilált világban nyiladozó értelem a felnőttkor felé haladva óhatatlanul olyan falakba ütközött, amelyekhez érve vagy megalkudott és feladta önmagát, vagy beszakadt a koponyája. Mégis, volt valami változtathatatlannak vélt hamis biztonságérzet a szocializmus szürkeségében. Ennek alapja az ingatag egyensúly volt Nyugat és Kelet között. Ez a múlt. És most itt vagyunk a jelenben, és nem győzzük kapkodni a fejünket.
A „Feszítsd meg őt!”-féle jelszavak, amelyek szinte korparancsként tornyosulnak a magyar égbolton, kihasználva a szabadságnak hazudott parttalan és felelőtlen önzést, azt a csordaszellemet, amellyel annyiszor visszaéltek a sötét terveket szövögető „világjobbítók”. S ami annyiszor félrevezetett polgárt, proletárt és rabszolgát. A kufárokról, az aranyborjúról. Jézus korbácsáról, amelyre ma is szükség lenne.
Milyen feltámadásra készülhetünk 2026-ban? Miben reménykedhetünk? Igaz, ezt a kérdést feltettük néhány éve, a világjárvány idején, vagy az orosz–ukrán háború kitörésekor is. És időközben a helyzet csak romlott, a világ jottányit sem lett jobb vagy biztonságosabb. Sokan azt hangoztatják, hogy például az Irán elleni háború tévedés, sőt bűn. Agresszió a világrend ellen. Akik ezt állítják, nem gondolnak arra, milyen infernó lenne, ha egy elvakult rendszer megszórna minket atombombákkal. Hogy terrorista rendszerek kezébe nem való ilyen „játékszer”. Bár minden háború igazságtalan és embertelen, bizony, vannak kikényszerített háborúk, amelyek az önvédelmet szolgálják. Azokét is, akik kényelmes fotelekből álmodoznak a mindenkinek alanyi jogon járó emberi jogokról. Hiszen a terrorista, az elvakult vallási fanatikus is Isten teremtménye ugyebár. Neki is járnak az emberi jogok.
S mivel a magyarországi választások minket, felvidéki magyarokat is érint, hadd legyek személyes (nem személyeskedő). Lehet, hogy nem köztudott, de a másik oldal listát készített. Ha ők nyerik a választásokat, hét szűk esztendő vár a nemzeti, patrióta sajtóra, köztük a Ma7 médiacsaládra is. Szerintük. Ez az, ami megkülönböztet minket egymástól. Lehetnek köztünk bármilyen világnézeti, ízlésbeli, pártpolitikát preferáló különbségek, mi nem szoktunk fenyegetőzni.
De előbb még itt van a húsvét. Amikor remélem, a barátok, a szomszédok, a családok le tudnak ülni egy asztalhoz, ki tudják nyitni a kaput, ha valaki locsolkodni jön – esetleg akár az „ellentáborból”. Mert húsvét után hamarosan jön a voksolás, a kijózanodás és a közös tervezés, majd a szentlélek kiáradása, a pünkösd. Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje. És ezek után is együtt kell élnünk, ráadásul a velünk nem egy nyelvet beszélő szomszédainkkal is. És azon túl egy planétán például a nigériai keresztényekkel is, akiket módszeresen irtanak a vallásuk miatt, s amiről a világ hallgat. Olyan nehéz ezt elviselni? Annyira elképzelhetetlen?
Lehet, hogy a patrióták ellenfeleinek elég lenne újraolvasniuk a tízparancsolatot, ami évszázadokon át nem választható olvasmány volt, hanem közösségi és egyéni iránytű, hogyan kell normálisan viselkedni.
