Elmentél, itt hagytál minket magunkra…

Tele a sajtó, az internet a Rád emlékező fájdalmas sorokkal, gondolatokkal. Sokan elmondják, kifejezik, mily közel álltak hozzád, vagy mily érdemeket szereztél, mit tettél közösségünkért, a felvidéki magyarságért. Nos, én is beállok a sorba, de nem azért, hogy egy legyek a sok közül, hanem azért, mert megtiszteltél barátságoddal.

Nem is tudom, miként kezdjem. Ajjaj, Laci, oly sok mindent leshettem el Tőled, de nekrológot nem tanítottál meg írni.

Hogy is tetted volna, hisz a jövőben, a felemelkedésben bíztál, nem az elmúlásban. Emlékszem, ifjú suhanc pedagógus koromban ismertelek meg és figyelhettem pályád minden állomását. Te azon nagyon kevesek közül voltál – ezért voltunk rokon lelkek -, aki a pedagógus lét minden oldalát ismerted. Tanár, igazgató, képviselő, államtitkár, miniszter…

Ez nem egy lineáris – egyenes vonalként felfogható pálya. Ez az érem sok-sok oldala. Hisz ismerted iskoláink sorsát belülről, alárendelt alkalmazottként, ismerted a hírhedt Slavkovská – éra által kiszolgáltatott igazgatóként, a hatalom államtitkáraként és minisztereként, ellenzéki, illetve parlamenten kívüli párt oktatási szakpolitikusaként. Az érem sok-sok oldala, megannyi tapasztalat, érdem, vita, megbántottság, elhivatottság. Magyarságtudat. Egy nagy generáció tagja voltál. Egy azok közül, akik nem egyetemeken tanulták a politikát.

A rendszerváltás és a 90-es évek mozgalmas, olykor szörnyű világa szinte bedobott benneteket a sűrűbe, néha útvesztőbe.

Olykor sikerült utat vágni benne, olykor nem. A saját bőrötökön tanultátok a „szakmát”. De bocsi, szerintem nem volt nehéz dolgotok. Akkor még világos és egyértelmű volt az értékrend, akkor még nem volt kérdés, utcára megyünk-e, ha jön a hívó szó. Ha a magyar iskolák megmentéséről volt szó, és hívtatok, mentünk. Olyan jó lenne, ha ma is létezne egy olyan koordinációs bizottság, mint ami még az MKP elődpártjai, az Együttélés, az MKDM és az MPP jóvoltából volt – iskoláink érdekében! Utcára mentünk, tüntettünk, megvédtük a magyar iskolákat. Hallgattunk rátok, hittünk bennetek. Senkinek sem jutott eszébe olyan elvetemült gondolat, hogy Szigeti László, Dolník Erzsébet és Berényi József netán önös szándékból teszi mindezt. (Igaz, akkor még nem létezett közösségi média). Egység volt és hit. Ennek érdeme Téged is illet. És aztán néhány év múlva megalapítottátok az Egyetemet.  „AZ” Egyetemet. Ami magyar, ami a miénk.

Kedves Laci, bocs, hogy ilyen familiárisan hívlak, de felhatalmaztál rá. Szóval, átadtad a stafétát, biztattál, segítettél, támogattál.

Te is őrlődtél azon a megemészthetetlen dilemmán, ami a honi magyar oktatásügy helyzetét jellemzi. Nagyon sokat beszélgettünk erről. Sok-sok iskola az utolsókból merít. Fenntartása szinte lehetetlen. De ha megszűnik, egy egész közösség tűnik el vele. Ám – ezzel ellentétben- a modern, 21. századi oktatásügy sokkal többet kíván, mint kis létszámú, olykor kilátástalan helyzetű iskoláink, melyeknek fenntartása közösségi létkérdés. Tudom, hogy Téged is nyomasztott ez a dilemma, tudom, hogy Te sem találtad meg a megnyugtató választ. Mert nincs. Mert nem létezik.

Utolsó két beszélgetésünkre emlékezem. Nyitra megye, oktatási bizottság. Félve érdeklődtem, hogy vagy… Mondtad, már megint találtak valamit. Elmesélted, vége a gyalázatos pernek, megvédhetted becsületed, DE...

Jellemző közép-európai sors. Igazságtalan meghurcolás, konstruált vádak alapján történt bűnvádi eljárás, majd, ha eljön az igazság órája, jön a betegség, majd a halál. Ebbe betegedtél bele? Vagy netán felvidéki magyarságunk sorsába, úgy egyáltalán? Sose tudjuk meg.

Legutoljára akkor beszéltünk, üzenetedben, mikor sajnáltad, hogy nem jöhettél el a temetésre… Részvétet nyilvánítottál, én megköszöntem és nem sejtettem, hogy ez az utolsó párbeszédünk.

Ó, Laci, ha tudtam volna… Megköszöntem volna. Megköszöntem volna mindazt, amit értünk tettél. Mindannyiunkért. De nem tettem, és ezt most sajnálom. De talán ott a mennyei lapokban ezt most olvasod. Tudom, hogy hitted a Gondviselést. Tudom, hogy a Menyországban vagy.

Kedves Laci, kérek Tőled egy utolsót.

Kérlek, üdvözölj mindenkit, ott fenn! Különösképpen anyukámat, a Dolník Erzsit, akivel oly sokat küzdöttetek együtt.

Tudom, ez a rend, ez az Isten rendelése, de hiányoztok. Nekem, személyesen, a családnak, a közösségnek, a felvidéki magyarságnak. Kérünk Téged és benneteket, mennyei felvidéki vigyázókat, őrködjetek!

Isten veled!

Ui. Ha van kedved és időd, azért néha súghatnál vagy küldhetnél némi égi jelet, mi és hogyan legyen iskoláinkkal… Tudod, azért nem igazán könnyű… Azaz, persze, Te ezt pontosan tudod….