Egyre több szálon fut a Beneš-ügy
Lassan hét éve, hogy 2019 júniusában a MAGYAR7 hetilapban először leírtuk, hogy Pozsonypüspökin (is) tovább hatnak a Beneš-dekrétumok. Egészen 2025 őszéig leginkább csak magyar körökben tudott témává válni, hogy nyolc évtizeddel a második világháború lezárását követően még mindig sor kerül olyan konfiskációkra – ellentételezés nélküli földkisajátításokra –, amelyekről az egykori tulajdonosok magyar vagy német nemzetiségére hivatkozva döntöttek még a múlt század negyvenes éveiben.
Tavaly október végén aztán szerkesztőségünk megjelentette a MAGYAR7 hetilap Beneš-dekrétumokkal foglalkozó tematikus különszámát, ami vélhetően eljutott az ellenzéki Progresívne Slovensko (PS) párt magyarul beszélő tagjaihoz és inspirációt és politikai muníciót jelenthetett a PS parlamenti frakciójának pár héttel későbbre tervezett novemberi, dél-szlovákiai túrájához.
Komáromban a frakció olyan határozatot fogadott el, amely nemcsak, hogy megkérdőjelezi a Beneš-dekrétumokat, hanem egyenesen kimondja, hogy az elnöki dekrétumokban kimondott kollektív bűnösség elve a csehszlovákiai magyarság háború utáni szenvedéseihez vezetett. A határozat egyben felszólította Szlovákia kormányát, hogy az állami szervek az ingatlanok tulajdonjogának meghatározására irányuló, az elkobzási határozatokkal kapcsolatos igények elbírálásakor tartsák be azt az elvet, hogy a Csehszlovák Köztársaság elnöki rendeletei „a szlovák jogban hatályukat vesztik, és azok alapján nem lehet új jogi tényeket megállapító határozatokat hozni”.
Azaz a kormány vessen véget a jelenleg dívó „korrekciós” vagy utókonfiskációs gyakorlatnak. Mivel már nemcsak magyar nyelven hangzott el mindez, ráadásul az ellenzék vezető pártja révén bekerült a köztudatba is, életbe lépett a „Berényi-doktrína”, amely szerint Szlovákiában igazi politikai üggyé azok a témák válnak, amelyek a fővárosi, szlovák nyelvű médiában is megjelennek.
A PS magyar nemzeti közösségi ügyben történt hirtelen fellángolását nézve az egyik szemünk sír, a másik pedig nevet. A sírás azért indokolt, mivel a témát eddig legjobb esetben is folyamatosan kerülő, de inkább csak ígérgető (Michal Šimečka jelenlegi pártelnök részéről) vagy elutasító (a Minority SafePack megtorpedózása az Európai Parlamentben) párt minden előzetes ráutaló magatartás nélkül öntötte a Beneš-dekrétumok okozta problémák ügyét a tájékozatlan és ezért kapásból elutasító szlovák közvélemény nyakába, így a negatív visszajelzések nem várattak magukra és néhány nap alatt el is lepték a szlovák médiateret.
Az ízig-vérig politikus és évtizedek óta a politikában lévő rendkívül tapasztalt Robert Fico kormányfő azonnal meglátta a PS határozatában a romboló támadás lehetőségét. Nem egész egy hét leforgása alatt – jelentős médiazajt keltve – kormányhatározatban ítélték el a Beneš-dekrétumok megnyitásának ellenzéki szándékát, s ha lúd, legyen kövér alapon december 11-én gyorsított eljárásban fogadta el a parlamenti többség a Büntető törvénykönyv módosítását, amely az említett kormányhatározatból, illetve egy hasonló tartalmú 2007-es parlamenti határozatból kiindulva hathavi szabadságvesztéssel büntetheti a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezését.
A PS ekkor már talán rájött, hogy „nem ilyen lovat akart”. Az ellenzéki párt úgy akart volna tetszeni a magyar választóknak, hogy annak látszata maradjon távol Pozsonytól, s bár komáromi határozatukat fenntartották, a december 11-ei parlamenti vitában már nyoma sem volt a korábbi határozottságnak és szónokaik inkább a Btk. egyéb módosításait kritizálták.
A progresszívek még megpróbálták elmagyarázni a szlovák közvéleménynek, hogy az utókonfiskációk leállítása nem a Beneš-dekrétumok megnyitását vagy eltörlését jelentené, ám 2026 tavaszára szinte minden aktivitásuk leállt ebben a témában, s valószínű, hogy támogatottságuk év eleji csökkenését is részben ennek a számlájára írták.
Nem úgy a magyar közösség, amely a pár hónapig fújdogáló szelet mind jobban igyekezett a saját vitorlájába fogni, s ez az igyekezet társadalmi szinten egy pozsonyi tömegtüntetésben, jogi vonalon pedig egy petícióban, illetve „önfeljelentési” akcióban csúcsosodott ki. Bármelyiket is vizsgáljuk, a rendőrségnél kötünk ki, hiszen a tüntetésről rendőrautó vitte el Orosz Örs megyei képviselőt, aki a vélhetően rendőri kényszer hatása alatt álló szervezők felszólítása ellenére sem volt hajlandó levetni a „Megkérdőjelezem a Beneš-dekrétumokat” feliratú mellényét. A rendőri intézkedés miatt, annak jogszerűségét vitatva később az érintett aktivista, illetve a szervezők is panasszal éltek.
Ennél több szempontból is nagyobb horderejű viszont az a petíció, amelyet „A kollektív bűnösségnek nincs helye a modern demokratikus társadalomban” néven indított a már említett Orosz Örs, illetve Fiala-Butora János emberi jogi ügyvéd és Stubendek Attila, közéleti aktivista, s amelyet csaknem 8000 ember írt alá.
Hétköznapi nyelvre lefordítva, ha a petíció állításai törvényellenesek, akkor mind a 8000 aláírót perbe kellene fogni.
A petíció megkérdőjelezi mindazt, amért a parlament decemberi lex-Beneš néven elhíresült törvénye szabadságvesztést róna ki. A feltételes mód azért indokolt, mert mindezidáig senki sem magyarázta el releváns módon, hogy mit jelent a „megkérdőjelezés”? Azaz, hogy mikor áll fenn a büntethetőség lehetősége. Ennek, illetve a szólásszabadság alkotmányellenes korlátozásának vélelme arra késztette a petíció szervezőit, hogy a lex-Benešnek a petíció általi megsértése okán önmagukat feljelentsék a rendőrségen. Ezzel mintegy hivatalos állásfoglalásra kényszerítették az államigazgatás intézményeit, a rendőrséget, majd a helyzet további alakulásának függvényében az ügyészséget és a bíróságot.
A helyzet abszurditásának kompetens megvilágítására nem kellett sokat várni. Március 6-án a Fiala-Butora János és Orosz Örs sajtótájékoztatón számoltak be arról, hogy kézhez kapták a rendőrségi nyomozásról készült határozatot, amely három okból is elutasította a büntetőfeljelentést:
• nem lehet megállapítani, hogy a törvény mit büntet,
• a véleménynyilvánítás szabadsága alkotmányos jog, így fölötte áll a Büntető törvénykönyvnek,
• a kormány háború utáni eseményekről alkotott véleményének cáfolata nem büntetendő – a petíció ismert, múltból eredő tényeket tartalmaz és semmilyen módon nem mond ellent, vagy nem kérdőjelezi meg a második világháború utáni békés rendezést.
Az emberi jogi ügyvéd a sajtónak elmondta, hogy a harmadik indokolási pont kimondottan meglepetés számukra, hiszen a logika alapán ez azt jelenti, ha tételesen cáfolták a kormány 2025-ös és a parlament 2007-es határozataiban foglalt idevágó állításokat, akkor ezek az állítások nem állják meg a helyüket, nem tekinthetőek igaznak. Azt is hozzátette azonban, hogy ezzel az ügy még nem ért véget, hiszen az ügyészség április elejéig kifogást emelhet a rendőrség elutasító határozatával szemben. Ezt azonban az érintett „önfeljelentők” nem igazán tartják valószínűnek.
Ahogy írásunk címében jeleztük, az évtizedekig csak magánbeszélgetésekben, illetve történészi értekezésekben olykor-olykor felmerülő Beneš-dekrétumok és főleg azok jogkövetkezményei ismét aktualitást kaptak, s jelenleg több fronton is jelen vannak. Ez azt is jelenti, hogy
• az önfeljelentők várják az ügy büntetőjogi lezárását,
• a tüntetésszervezők és aktivisták várják a rendőrségi panasz kivizsgálását,
• a földtulajdonosok várják az utókonfiskációk leállítását és a jóvátételt, illetve
• az összmagyarság várja az alkotmánybíróságnak a lex-Benešsel kapcsolatos határozatát.
És a végére plusz egy esemény. Dr. Bugár Viktor földügyi szakjogász bebizonyította, hogy az utókonfiskációk már nem csak a Beneš-dekrétumokra hivatkozva történnek, hanem immár jogalapnak számít a lakosságcsere-egyezmény is, amit Csehszlovákia és Magyarország kötött 1946. február 27-én. Veszélyben van tehát azoknak az el nem kobzott földvagyona is, akik kényszerűen távoztak a szülőföldjükről.
Megoldandó probléma van tehát elég.
Megjelent a Magyar7 2026/11.számában.
