A szerző, Ágoston Balázs 1976-ban született Budapesten és mint újságíró kezdettől fogva konzervatív irányultságú, jobboldali lapokban publikál.
Ez a mostani írása a Varsói Szerződés csapatainak 1968. augusztus 21-i csehszlovákiai bevonulásával foglalkozik és már első mondata mellbevágóan hat:
Nem az volt a baj, hogy bejött a magyar hadsereg, hanem az, hogy kiment – mondta csaknem húsz évvel ezelőtt egy baráti beszélgetésen az 1968-as csehszlovákiai bevonulásról szólva egy felvidéki, avagy szabatos történelmi névvel felső-magyarországi magyar tanító."
A továbbiakban utal arra,
hogy a csehek és a szlovákok számára idegen megszállást, elnyomást, leveretést jelentett a szovjet vezetésű Varsói Szerződés hadseregeinek csehszlovákiai bevonulása. Sohasem feledhető a 21 éves Ján Palach tiltakozó életáldozata a prágai Vencel téren, annál inkább, mert négy nappal később Budapesten a Nemzeti Múzeum kertjében a 17 éves Bauer Sándor követte példáját, és magát felgyújtva demonstrált hazánk szovjet megszállása ellen. 1970 februárjában pedig a 29 éves székely Moyses Márton lobbantotta lángra magát a brassói kommunista pártház előtt, ezzel tiltakozva a magyar szemszögből Erdélyben szintén megszálló román kommunista diktatúra ellen.
Véleménye szerint azonban ennek a történetnek van – kell hogy legyen – egy speciális magyar nézőpontja is. Igaz, akkor Magyarországnak nem volt választási lehetősége, hiszen Moszkvában döntötték el a bevonulás szükségességét.
A cikkíró, aki jó nyolc évvel az 1968-as események után született úgy hallotta, hogy a felvidéki magyarok zöme kitörő örömmel, felszabadítóként fogadta a magyar katonákat
már csak azért is, mert a csehszlovákiai kommunista diktatúra addigi óvatos prágai reformjai nyomán a csehek által ugyancsak leszorított szlovák lelkesedés is fellobbant – a szó szoros értelmében is, amennyiben több településen – harcias magyarellenes jelszavakat skandáló fáklyás felvonulásokat tartottak a tót atyafiak.”
A szerző emlékeztet arra, hogy Edvard Beneš dekrétumai nyomán a felvidéki magyarokat kollektíven bűnösöknek nyilvánították, jogaiktól, sokukat vagyonuktól is megfosztották és ezeket a rendelkezéseket 2007-ben a szlovák parlamentben megerősítették, noha legalább egy bocsánatkérés lett volna inkább időszerű. Mint a szerző megjegyzi:
így történhet meg, hogy a szlovák állam ma, 2023-ban is földet, erdőt vesz el magyar tulajdonosaiktól azzal a cinikus érveléssel, hogy közvetlenül a második világháború után nem tudták lezárni a rablási folyamatot, így azt most kénytelenek befejezni.”
A szerző úgy látja, hogy ezeket az eseményeket nem cseh vagy szlovák szemszögből, hanem kizárólag magyar nézőpontból kell megítélni:
Eszerint honvédeink elbitorolt magyar földre léptek 1968-ban, és ott magyar reménnyel, magyar hűséggel találkoztak. Magyarországnak, a magyar nemzetnek ezért semmi szégyenkezni valója nincs.”
Egy merész feltevést is megfogalmaz a szerző, aki szerint
talán 1968-ban elérhető lett volna egy igazságos, etnikai alapú határkiigazítás. Ehelyett azonban az 1954-től 1960-ig prágai elvtársai által börtönbe zárt magyarfaló szlovák soviniszta Gustáv Husák, a tavaly elhunyt Duray Miklós és a magyarügy más bátor harcosainak kegyetlen üldözője lett Csehszlovákia mindenható ura. Illékony remény volt 1968-ban az a két hónap, de magyar szemszögből mégiscsak remény. És ha tanulunk belőle a jövőnek, akkor nem volt hiábavaló.”
Ennyi a cikk lényege, de egy nappal később, a cseh iROZHLAS hírportálon már megjelent egy visszhangféle is, amely címével sugallta azt, hogy a magyar kormánypárti napilap szerint Magyarországnak 1968-ban el kellett volna csatolnia Dél-Szlovákiát, miután a magyar katonákat felszabadítókként fogadták. A portál a kiragadott részeket korrekt módon fordította le, csupán kihagyta az utalást a Beneš dekrétumokra, valamint azt sem tartotta fontosnak idézni, hogy a szlovákok mennyire uszítottak a magyarok ellen 1968-ban.
Nyilván a csehek számára egy ilyen vélemény nem lehet rokonszenves, hiszen emlékezteti őket arra, hogy éppen az ő aknamunkájuknak köszönhetően is osztották fel a történelmi Magyarország jelentős részét a falánk utódállamok között. Mindenesetre nem árt hangsúlyozni, hogy a Magyar Nemzet cikkének szerzője magánvéleményét fogalmazta meg.
A cseh portál ugyanakkor több, a témával általa valamiképpen összefüggőnek tartott korábbi cikkét is olvasásra kínálja. Köztük Rastislav Káčer volt szlovák külügyminiszter hírhedt kijelentéséről beszámoló írását Szlovákia lehetséges magyar megtámadásáról.
Egy még korábbi – 2023. augusztus 2-i keltezésű – cikk szerzője Robert Ficoról szólva kiemeli, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök mennyire inspirálja őt. Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a magyar miniszterelnöknek mekkora befolyása van a határokon túl élő magyarokra, és közöl egy térképet, valamint számadatokat is a Magyarország határain kívül élő magyarokról.
Emellett a szlovákiai magyar pártok ismételt megosztottságáról is ír, és annak a véleményének ad hangot, hogy emiatt nagy valószínűséggel kívül rekednek a parlament kapuja előtt. Kiszúrták Gyimesi Györgyöt, aki találkozni „merészelt” Szijjártó Péter magyar külügyminiszterrel, törvényjavaslatot terjesztett be a szivárványos zászlók kitűzésének tilalmáról, segítette az orosz Szputnyik vakcinák beszerzését, és a kormánypárti politikusok közül egyedüliként nem értett egyet Ukrajna fegyverekkel való támogatásával. A cikkíró szerint ez váltotta ki a Most-Híd frakció néhány tagjának a távozását és emiatt van ismét megosztottság a felvidéki magyar politikában.
Végeredményben ezek az írások a pillanatnyi helyzetről igyekeznek beszámolni, ezért senki nem vethet szerzőikre követ. Viszont jól érzékelhető az, hogy mennyire összetettebb a valós helyzet, semhogy ilyen pillanatnyi benyomások alapján mondjunk róla véleményt.
A Magyar Néphadsereg 1968. augusztus 21-i bevonulásának is sokkal mélyebb összefüggései vannak, arról már nem is szólva, hogy végeredményben nem Magyarország szakította ki Dél-Szlovákiát Csehszlovákiából, hanem éppen a Prágai Tavasz egyetlen vívmányának tartott föderatív elrendezésnek köszönhetően lehetett 1993-ban kettéosztani az országot és a szlovákok en bloc távoztak. Hogy ez mennyire volt összeegyeztethető az 1947-es párizsi békeszerződéssel, arról mindmáig folyik az elméleti vita.
