Edvard Beneš a Nyugat terméke volt
„Ifjúságunkban abban nőttünk fel, hogy esküdtünk a francia szabadságszeretetre és az angol jogérzetre, és ma kiábrándultunk mindenből. Én ebben a háborúban csak egy népet ismerek, amely a vértengeren keresztül rogyásig megtartotta minden szerződését, csak egy kultúrnemzetet láttam, és ez a miénk volt. Mi békeidőben megengedtük magunknak azt a luxust, hogy higgyünk a nemzetközi kultúrában, de ez csak arra való volt, hogy ne lássuk, a nyugati kultúra helyett a keleti barbárságot kapjuk! Magyarországnak csak egy mentő szövetségese lehet, és ez a magyar testvér, ha egységes tud maradni.”
A fenti idézet nem a második világháború végéről való, hanem a trianoni gyalázat után, 1920-ban szakadt ki Herczeg Ferencből. Ámbár hetilapunknak ebben a számában a Beneš-dekrétumok, a felvidéki magyarok meghurcoltatása jelenti a központi témát, nem kerülhetjük meg az író régi megállapítását. Mert azok nemhogy érvényüket veszítették volna, újra és újra szembesülünk a kiábrándító ténnyel, hiszen az európai értékeket szajkózó Nyugat ugyanazt a piszkos munkát végzi évtizedek óta, csak más és más eszközökkel. Jó lesz ezek tanulságát megszívlelni, hiszen az a sok keserves tapasztalat, amit megélünk, a véget nem érő folytonosságról árulkodik annak a Nyugatnak a részéről, amely pártállástól függetlenül tovább folytatja az áskálódást, Magyarország gyengítését, szuverenitásának aláásását. Az már az abszurd tartományába illik, hogy például Magyarországtól úgy fogadja el a sok áldozattal járó Európa-védelmet, hogy köszönésképpen tönkre akarja tenni az ország gazdaságát. Na nem teljesen, éppen csak annyira, hogy a Kárpát-medence megmaradjon felvevőpiacuknak. Mert annak kellünk, de másként nem kérnek belőlünk.
A minap Günter Verheugen, az Európai Unió egykori biztosa tett egy sommás megjegyzést, amivel lerántja a leplet a Magyarország elleni támadásokról: „Igazságtalan, hogy Orbán Viktor áll a kritikák középpontjában. Ez az ember megpróbálja azt tenni, amit elvárunk tőle, csak hogy nekünk ne kelljen megtenni.” Mi ez, ha nem egy német politikus beismerése, hogy Európa nyugati felének az felel meg, ha Magyarország ütközőzónául szolgál a délről, keletről fenyegető veszélyekkel szemben, miközben igyekszik pórázon tartani, és aszerint rángatni, ahogyan éppen a céljainak megfelel. Így volt ez a török megszállás idején is, de a második világháború után is, amikor régiónkat egy laza kézmozdulattal odavetették a sztálini Szovjetuniónak. S természetes, hogy 1956-ban is odáig futotta a nagylelkű „segítségükből”, hogy jártatták a szájukat. Mert ebben nagyon jók, ehhez nagyon értenek.
Ebben a nagy játszmában az általunk méltán utált Edvard Beneš csak egy kis végrehajtó figura volt. Olyasvalaki, mint napjainkban Ursula von der Leyen, Manfred Weber és más urak és hölgyek Brüsszelben. Beneš magyargyűlölete azonban jó eszköznek bizonyult ahhoz, hogy Magyarországot (ha már az első világháború után nem sikerült teljességgel megfojtani) továbbra is földbe lehessen döngölni, és rövid pórázon lehessen tartani.
Ennek volt egyik eszköze a csehszlovák nemzetállami mézesmadzag – az utánozhatatlan csehszlovák demokrácia –, amivel sikerült újra destabilizálni a térséget. És Beneš doktor élvezettel hajtotta végre a piszkos munkát. Ennek immár nyolcvan éve.
Azt se felejtsük el, hogy a hírhedt dekrétumokat nem a szovjetektől kaptuk, mi több, a sok kegyetlenségnek végül Moszkva nyomására kellett véget vetnie a tákolmány Csehszlovákiának. Persze nem szeretetből szóltak le a Kremlből; egyszerűen nem akartak több feszültséget és békétlenséget a „béketáboron belül”. Sose felejtsük el, hogy a Nyugatot jottányit sem érdekelte a bevagonírozott, az otthonukból kizavart, kényszermunkára elhajtott felvidéki magyarok százezreinek, a budapesti pályaudvarok peremén évekig vagonokban élő családok tízezreinek a sorsa. Nem rázta meg őket az sem, amikor felvidéki asszonyokat nyírtak kopaszra, mert az utcán merészeltek az anyanyelvükön megszólalni. Bár kevés szó esik róla, azt is tudjuk, hogy a koncentrációs tábor sem német szabadalom, az úttörő szerep itt is a „jogokat tisztelő” angolszászoké.
Tudjuk, hogy Beneš már 1916-ban azt hirdette, hogy meg kell semmisíteni a Habsburg-birodalmat, és visszaállítani a csehszlovák nemzetet. Miközben tudjuk, olyan, hogy csehszlovák nemzet sosem létezett, és ebből logikusan következik, hogy a „visszaállítás” is óriási hazugság volt. E hazugság érdekében Beneš doktor nem átallotta a legvadabb rágalmakat használni. Például ilyeneket: „Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő. (Részlet Benešnek 1920. február 23-án, a cseh nemzetgyűlésben elhangzott beszédéből.)
Beneš nem is rejtette véka alá, hogy célirányosan hazudik, hiszen maga vallotta be a párizsi béketárgyalásokon: „Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben.” (Érdekes párhuzam: sokszor feltesszük a kérdést az Európai Unió vezetői kapcsán, ennyire hülyék vagy megátalkodottak? A választ Edvard Beneš száz évvel ezelőtt megadta.)
Ezt a vonalat követte a hírhedt, a német és a magyar kisebbségekkel szemben alkalmazott dekrétumaival is. Ez a bánásmód összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, ellentétes a nemzetközi jog elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával, a tulajdon sérthetetlenségének elvével. Ez azonban a „jogkövető”, igazságos Nyugatot jottányit sem zavarta.
Ha vonhatunk egy párhuzamot napjaink küldött vagy felbérelt figuráival, el kell ismernünk, hogy Edvard Beneš a (nem létező csehszlovák, de igencsak létező cseh) nemzete érdekében cselekedett, míg a mai, az Európai Unióban hazájukat eláruló képviselők a nemzetközi finánctőke, a (természetesen nem létező) háttérhatalom érdekeinek szolgáltatják ki népüket és hazájukat azokkal a hamis érvekkel, amelyek „diktatúráról, despotikus kormányzásról” és egyéb szóvirágokból állnak. Ebben a tekintetben az Európai Néppártban és a szocialisták soraiban helyet foglaló „magyar” képviselők egy nagy nemzetközi árulás résztvevői, így sokkal rosszabbak az általunk méltán megvetett Edvard Benešnél.
