Boda Ferenc emlékére
Az utóbbi időben egyre több időt töltök nekrológírással, hisz ahogy Kosztolányi írja, s ez a hosszú élet átka, halottjaim is itt-ott egyre többen, s az ember egyre érzéketlenebbül és gépiesebben rója a sorokat, most mégis nagyon nehezen megy, hisz egy olyan embertől kelle(ene) búcsúznom, akit bár már évek óta nem láttam, mégis meghatározta az életemet, aki nélkül nem lettem volna az, aki vagyok, aki nélkül nem éltem volna meg életem nagyon fontos eseményeit, nem lettem volna részese annak a csodának, amit eleinte Falusi Színjátszók és Esztrádcsoportok Országos Fesztiváljának hívtak, míg az utóbbi években már csak így: Bénifeszt. Ilyen familiárisan, s amelyről még azt se tudjuk, lesz-e még vagy az enyészet szomorú sorsára jut, mint annyi minden itt a Felvidéken mostanában. A Csemadok Bódva- és Kanyapta menti mindenese, Boda Ferenc 78 éves korában visszaadta lelkét a Teremtőjének.
Még a napra is pontosan emlékszem, amikor először találkoztunk. 2000 novemberének egyik havas estéjén Szepsiben, ahol az előző évi királyhelmeci kudarc (de tipikusan magyar történet ez is) után az ő kezdeményezésére/felvállalására rendezték meg a Falusi Színjátszók és Esztrádcsoportok Fesztiváljának második évfolyamát. Bár egyedül én nem támogattam a helyszínváltást, tudósítóként izgatott kíváncsisággal léptem át a szepsi kultúrház küszöbét, s ugyan ki gondolta volna, hogy ez a Bódva parti kisváros lesz életem második otthona. Mivel Fabó Tibor megbetegedett, Dusza István önkényesen engem nevezett ki a zsűri elnökének. De Boda Feri korántsem elégedett meg az évi egyszeri „szerepvállalásommal”, behívott az irodájába, felkért, legyek a rendezvény szakmai vezetője, s harmadikként Havasi Péter, az idősebb társult hozzánk, s így együtt hármasban jártuk az országot, néztük a bejelentkezett előadásokat. Ferinek komoly amatőr színházi múltja volt, s bizony, az előadásokat követő megbeszéléseken nem is rejtette véka alá a véleményét, s nem is mondott rosszakat. Egyszer, a nánaiak előadására sietve, bőven túllépte a megadott sebességet, s az igazoltató rendőr mindenképp el akarta venni a jogosítványát. Csak akkor tett le elvetemült szándékáról, amikor meggyőződött róla, hogy nekem, mint egyedüli útitársnak nincs is jogosítványom, s épp két település között vesztegeltünk.
Amikor 2000-ben átvette a fesztivált – amelynek Szepsi mellett kerített egy másik helyszínt Buzitán, hisz Szepsiben még tisztességes színházterem se volt –, senki nem jósolt nagy jövőt a fesztiválnak, de Ferinek köszönhetően mégis megtörtént a a nagybetűs Csoda. Feri ugyanis tudta, hogy egy fesztivál nem 3, hanem 365 napból áll, s amikor az előző díjátadó gáláján meghirdetik a következőt, azt másnap el is kell kezdeni szervezni, nem beszélve arról, hogy állandó, folyamatos kapcsolatot kell tartani a csoportokkal.
A lassan ocsúdó Szepsi el el kezdett együtt lélegezni a fesztivállal, volt egy azt maximálisan támogató polgármestere, Zachariáš István személyében, s Feri a lelkesebbnél lelkes munkatársaival szállította a jobbnál jobb ötleteket. Ha színpada nem is, de pincéje volt a szepsi kultúrháznak, s itt alkalmi borkóstolók mellett évekig dísztökkiállításokat is rendeztünk, s idővel már az egész környék (s nemcsak a fesztivál kedvéért alakuló csécsiek és makranciak) arról pletykált, kinek a (dísz)tökei voltak a legszebbek a fesztiválon, s egy-két év alatt igazi családias hangulat alakult ki. S ahol a meghívott csoportok nem csak megnézték egymás előadásait, de meghallgatták a zsűri véleményét is, amely sosem akart sárba taposni senkit, hiszen tudták, a közösségi szerepvállalás egyre fontosabb az így is szétesésre ítélt kisebbségi létformában. De lett közönségdíj, a legígéretesebb tehetség Németh Péter-díja, a versenyző csoportok mellett Feri hívott magyar, szlovák, sőt lengyel vendégelőadásokat, itt-ott profik is tiszteletüket tették, mértékadó lett a Kozsár Zsuzsa által irányított fesztiválújság, a Lakoma. S alig telt el pár év, változtatni kellett a verseny alapszabályán és a nevén is, hisz nemcsak falusi színjátszók és esztrádcsoportok jelentkeztek be, hanem városi csoportok és egyre több diákszínjátszó csoport is, s évekig békésen megfért egymás mellett a tavaszi Jókai Napok és az őszi Egressy Fesztivál. A város Ferenc György jóvoltából még egy Egressy Béni-szobrot is kapott. Csodálatos és nagyon termékeny évek voltak.
Boda Ferenc 1947 februárjában született egy bodrogközi kis faluban, Vékén, innen került házassága révén a Kanyapta mentére, Buzitára. Már gyermekkorában szavalt, színjátszó csoport tagjaként szerepelt, énekkarban énekelt, még szólóénekléssel is próbálkozott. Legnagyobb sikereit mégis a színjátszásban és a népművészeti mozgalomban ért el.
Több mint negyven éven át volt a Csemadok Kassa-környéke Területi Választmányának titkára, ahogy több évtizeden át vezette a Csemadok Buzitai Alapszervezetét is. Sok-sok rendezvény vált hagyományossá általa a térségben. A Bódva-völgyében, a Kanyapta mentén a népművészeti rendezvények sokasága, ének-, néptánc- és gyermekcsoportok sikerei, járási, megyei, országos és nemzetközi szinten igazolták, hogy tevékenysége helyes és példaértékű.
Munkáját számos díjjal is elismerték az évek során, így 2003 augusztusában Budapesten Wlassics Gyula-díjjal tüntették ki, 2008-ban megkapta a Kassa Megyei Közgyűlés legmagasabb elismerését, 2011 március 15-én Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság akkori elnöke a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét adományozta neki, 2014-ben a Csemadok Országos Elnöksége által alapított Gyurcsó István-díjban részesült, míg három évvel később megkapta az Egressy Fesztivál életműdíját is.
Azokban az években nagyon sok időt töltöttünk együtt, órákat egyeztettünk telefonon, de meghívott a Tompika járási és kerületi döntőire, s a legelvetemültebb ötleteimet se vetette el. Neki köszönhetem Gál Sándor barátságát is, aki szintén Buzitán telepedett le a családjával, s nem egyszer hallgathattam Sándor Kanyapta menti vadásztörténeteit a társaságában, s amikor az 65 éves lett, még egy egykori személyi igazolványra hajazó karcsú kis könyvet is kiadott a jeles költő, Csemadok-társ tiszteletére. De Boda Feri tudta azt is, mikor illik visszavonulni, s átadni a stafétabotot a fiatalabbaknak. Egy ideig még eljárt a fesztivált szervező bizottság üléseire is, majd csendben lelépett onnan is a birsalma- és diófái közé.
Aki ismerte, az tudja, hogy élete mindvégig a Csemadokról szólt. Ő volt az örökös csemadokos, aki aktív évtizedeiben rendíthetetlen elkötelezettséggel dolgozott a kultúra széles tárházában.
– búcsúzik tőle a közösségi bejegyzésében egyik leghűségesebb munkatársa, Balázs Judit, aki hosszú éveken át volt a mindenese.
Szóljon ez a sirató
egyetlen embernek
egyetlen fatörzsből
fekete emlékmű
fekete faemlék
egyetlen
emberarcú fekete idő
(Gál Sándor)
E sorok szerzője atyai jó barátját siratja, akitől nagyon sokat tanult, nemcsak szakmaiságot, de alázatot és emberséget is. S akivel a színház mellett volt egy másik közös vesszőparipájuk is, Fekete István. S akinek köszönhetően Gömör mellett lett egy másik otthona is, ahová imádott hazajárni, s alig várta, hogy végre ismét november legyen. Igaz is, Feri, nem tudod, lesz-e az idén Bénifeszt, hisz már október elseje van, s vészesen közeleg november…?
Boda Ferenc temetése Buzitán lesz a helyi köztemetőben, 2025. október 4-én, szombaton délután, 15:00 órai kezdettel.
