Amikor a tolvaj diktál
A történelem nem mindig szolgáltat igazságot. Pláne, ha alakítói nem hajlandók tükörbe nézni, és elismerni, hogy gonoszul cselekedtek. Napjainkban például arról szól a vita, van-e joguk a „hajlandóknak” vagy az európai meztelen királyok egyesületének (nyugat-európai miniszterelnökök, elnökök), vagy nevezzük őket gyűjtőnéven brüsszelitáknak, a befagyasztott orosz vagyont elvenni, és odaadni Ukrajnának. Mert egy dolog Oroszországot béketárgyaláson kötelezni jóvátételre, és megint más csak úgy rátenyerelni egy ország vagyonára.
Nevén nevezve: ez lenne az évszázad lopása, bár akadnak józan hangok, hogy ezt nem lehet meglépni. A nemzetközi jog kissé más szemüvegen keresztül nézi a dolgokat, mint a ruszofóbiás, háborúra ácsingózó európai megszállottak. Pedig Oroszország a nemzetközi jog szerint agresszornak számít, még ha Putyin figyelmeztette is a Nyugatot, hogy nem lesz jó vége annak, ha nem veszik figyelembe a birodalom biztonsági érdekeit, és ha Ukrajna lábbal tiporja tízmillió orosz nyelvű, egyébként ukrán állampolgár jogait. Szóval Oroszország háborús bűnös.
A téma olykor turbulenciát kap, attól függően, ki milyen politikai pontokat remél tőle. Mert ez is a magyar kártya egyik változata. Újabban a Progresszív Szlovákia képviselői és magyar kiszolgálóik gondolták úgy, hogy a felvidéki magyar szavazatok megérnek egy kis hecckampányt. Azért használom ezt a kifejezést, mert nem gondolhatjuk komolyan, hogy ők ezt a kérdést valóban meg szeretnék oldani. Dél-Szlovákiai turnéjuk során igyekeznek elhitetni a szlovákiai magyarokkal, hogy ők majd tesznek valamit ez ügyben. Emlékszünk, amikor a magyarság képviselet nélkül maradt az Európai Parlamentben, Michal Šimečka, a párt vezetője (és az Európai Parlament egyik alelnöke) nagy komolysággal bejelentette, hogy majd ő képviseli a szlovákiai magyarokat is. Aztán az ígéretéről nagyon gyorsan meg is feledkezett.
„Senki nem akarja őket eltörölni, de kiüresedtek, és nem lenne szabad őket új jogi tényállások alapjául használni” – írta a minap az objektív vitát mímelő felvidéki liberális hangvételű vitaklub kezelője. Kérdés, ki az a senki? És miért ne akarnánk őket eltörölni? És miféle jogi kategória a „kiüresedtek”? Ha a jogszabály, rendelet nincs eltörölve, módosítva (ráadásul a szlovák parlament 2007-ben határozatban megerősítette), akkor igenis érvényben van. Mindegy, hogy üresnek vagy félig telt pohárnak tartjuk, a méreg ott lötyög benne.
A Beneš-dekrétumok leple alatt 1948 októberéig 595 ezer hektár mezőgazdasági földterületet konfiskáltak el a Szlovákiában élő magyaroktól. Ez történelmi tény. Halász Béla, Gúta polgármestere kiszámolta, hogy az 595 ezer hektár mai áron ötezer eurós átlagárral számítva mintegy 2 millió 975 ezer eurót tesz ki. Vagyis majdnem 3 milliót. Mennyit érne mindez 1948 óta kamatos kamattal (ha mondjuk kölcsönről lenne szó)?
Vegyünk egy óvatos, ötszázalékos kamatot. Az eltelt nyolc évtized alatt ez több mint 15 milliárd eurót tenne ki! És akkor még nem számoltuk az erdőket, az ingatlanokat, az állatállományt, a bankbetéteket, a vállalkozásokat. Nem szólva az emberi-erkölcsi kárról, amit a kényszermunka és az emberi méltóság elvétele, a jogfosztás, a szülőföldről való elzavarás, a sok szenvedés tenne ki. A számok könyörtelenek, hiszen ennyivel tartozna a szlovák állam az itt élő magyaroknak, ha a konfiskált vagyonok értékét számítanánk. Ekkora összeg térdre kényszerítené a szlovák költségvetést. Igen, lehetne így is számolni és elszámolni: kicsapni az asztalra a cechet: adós, fizess!
Emlékezhetünk rá, hogy a háború után a párizsi békeszerződés Magyarországot, mint vesztes államot 300 millió amerikai dollár jóvátételre kötelezte. Ebből 200 milliót a Szovjetuniónak, 70 milliót Jugoszláviának, 30 milliót Csehszlovákiának kellett kifizetnie a magyar államnak. (Jóvátételt egyébként nem csak Magyarország fizetett, de Románia – hiába fordított köpönyeget – és Finnország is a Szovjetuniónak.) Csehszlovákia annak ellenére lett győztesként kezelve, hogy a fasiszta szlovák állam első csatlósa volt Hitlernek, és gyakorlatilag eltávolította (ráadásul pénzért) a zsidóságot az országból. Volna tehát sérelem minden oldalon bőven, és lenne mit tisztázni ennyi év után.
A magyar kormánytól sem várhatjuk el, hogy ez ügyben kiássa a csatabárdot, mert akkor vége lenne a törékeny barátságnak (nevezzük inkább érdek-egyezségnek). Ezt a kérdést senki más nem vetheti fel (ha már a szlovák értelmiség szemérmesen hallgat), csak mi, Szlovákiában élő magyarok. Hiszen a mi szüleink, dédszüleink voltak (és örököseikként mi magunk) a kárvallottak. Ezt a dolgot nekünk kell perre vinni a nemzetközi bíróságon. A kérdés ugyanis nem abban áll, mint teszik fel balga módon, hogy a Magyar Szövetségnek Ficóék mellé kell-e állnia, vagy a progresszívek oldalára. Ezt a marhaságot elég sűrűn olvashatjuk a sajtóban.
