A politikai korrektség zsákutcája

A PC (Politikai korrektség) kifejezés első megjelenése egészen 1793-ra datálható, noha akkor még közel sem a mai formájában volt értelmezhető. A kifejezés aztán az idők során többször is megjelent egy-egy aktuális politikai rezsim szóhasználatában. A sztálini Szovjetunióban például gyakran ezzel a kifejezéssel utaltak azokra, akik túlbuzgó módon, ámde valódi meggyőződés nélkül igazodtak a párt politikájához. A szókapcsolat később aztán a nyugati világban a '60-as, '70-es évek baloldali egyetemi mozgalmaiban kapott új értelmezést és vált a társadalmi igazságosság retorikájának részévé. Végül aztán az 1990-es évektől kezdődően a politikai korrektség a marginalizált csoportok iránti érzékeny nyelvhasználatra történő figyelemfelhívás részeként egyre inkább beépült a nyugati nyilvánosságba, a 2000-es évek végétől pedig egyfajta ideológiai normarendszerré formálódott.

Mindez végül a XXI. század második évtizedére csúcsosodott ki, amikor a PC mellett fokozatosan a cancel culture társadalmi gyakorlata is teret nyert, átalakítva ezzel a korábbi toleranciára és párbeszédre épülő normarendszert. Ennek alapját két, eredetileg morálisan teljes mértékben megalapozott társadalmi mozgalom adta: a #MeToo és a Black Lives Matter.

Ennél a pontnál fontos megjegyezni, hogy mindkét kezdeményezés jogos társadalmi problémákra világított rá: a #MeToo a nők elleni szexuális zaklatásra és hatalmi visszaélésekre, a BLM pedig a faji alapú hátrányos megkülönböztetésre és a rendőri túlkapásokra hívta fel a figyelmet, amik ellen természetesen minden egészséges társadalomnak kötelessége fellépni.

A gond ott kezdődik, amikor átesünk annak a bizony lónak a túloldalára és a mozgalmakat körülvevő társadalmi hangulat, valamint az azok mögé beállt csoportok által formált ideológia egyfajta új erkölcsi kényszerkultúrát hoz létre, ami miatt a kezdetben jogos tiltakozásból (különösen a BLM és a genderideológia kapcsán) fokozatosan olyan nyomásgyakorlási eszköz formálódik, amelyben az eltérő, vagy nem teljesen egyező vélemény már nem vitaalapot, hanem egyfajta azonnali megbélyegzést jelent.

Az éppen ebből megszületett woke és cancel culture jelenség pedig épp ezt képviseli: ma már nemcsak a nyelvezetet érinti, hanem kiterjed a szobrokra, filmekre, irodalmi művekre, humorra, sőt személyekre és a viselkedésre is.

A BLM alatt például tömegek rongáltak meg, vagy döntöttek le történelmi szobrokat az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Nem csupán a rabszolgatartókét, hanem azokét is, akik a saját korukban progresszívnek számítottak, de a mai erkölcsi mérce szerint mégsem voltak „elég jók”. Mindeközben a streaming platformokról is sorra tűntek el a klasszikusok (a legemlékezetesebb talán az Elfújta a szél című film), de más alkotások (Crocodile Dundee, Pretty Woman, Csupasz pisztoly filmek) is célkeresztbe kerültek, mert a jelenkor „woke” olvasata szerint ezek az alkotások nem feleltek meg a PC mai nézeteinek.

Mindez pedig aztán az elmúlt években a filmes kvóták, ezzel párhuzamosan pedig a genderideológia térnyeréséhez is vezetett, amivel a hangsúly az elfogadásról egyre inkább a megfelelési kényszeren alapuló identitáspolitika felé tolódott el: eszerint ma már nem elég tolerálni, hanem nyíltan támogatni kell a legújabb érzékenységi határokat és aktívan igazodni is kell azokhoz. Az egyre bővülő nemi identitáskategóriák, a "genderek" számának végtelenítése, az új névmások használata, valamint az ezekkel kapcsolatos viták ellehetetlenítése pedig mára már ugyanannak a kulturális logikának a része, amely a cancel culture-t is életre hívta. A filmekben és sorozatokban emiatt ma már szinte folyamatosan találkozunk olyan, valódi funkció nélküli történetszálakkal, amik kizárólag az érzékenyítés miatt kerültek be a forgatókönyvbe, amivel párhuzamosan (pár hónapja még) a múlt filmjei és rajzfilmjei (Dumbo, Dzsungel könyve, Pán Péter) kizárólag sztereotípiákra történő figyelmeztetéssel ellátva kerülhettek a streaming platformokra. Eközben pedig a klasszikus rajzfilmek megfilmesítésénél is egyre inkább az aktuális identitáspolitikai elvárások válnak meghatározóvá: a szereplők etnikai és nemi összetétele már nem a történet szempontjából releváns, hanem elsősorban a kvóták és érzékenyítési célok mentén alakul, aminek végén aztán olyan „alkotások” születnek, mint a pár hónapja bemutatott Hófehérke. Aki pedig az LMBTQ-aktivizmus radikalizálódását mindeközben esetleg szóvá teszi, azt szinte azonnal homofóbnak, transzfóbnak vagy kirekesztőnek bélyegzik még akkor is, ha valójában csak vitát kezdeményezne a témáról.

Mindeközben egyre több komikus is öncenzúrára kényszerül és egyre több műsor kerül le a képernyőről az utóbbi években kialakult „vékony jégnek” köszönhetően, amelyen, ha valaki rosszul lép, a karrierje könnyen megszakadhat. A Magyarországon korábban népszerű Heti Hetesben, vagy Fábry show-ban elhangzott poénok jelentős része például emiatt ma már egyáltalán nem lenne adásképes, mert azokra azonnali kritika és felháborodás lenne a válasz.

Pedig a humor éppen attól működik, hogy sztereotípiákra épít, hogy nevetségessé tesz, túlzó képet mutat, és görbe tükröt tart elénk, azáltal pedig segít reflektálni az aktuális társadalmi visszásságokra, és csoportos sajátosságainkra.

A cancel culture tehát tulajdonképp egyfajta erkölcsi terror, ami valójában a nyilvánosság előtti bűnbakkeresés és megbélyegzés gyakorlata, ami mára a politika eszköztárának egyik legalapvetőbb részévé vált. Aki nem igazodik, azt megbélyegzik, ellehetetlenítik, vagy pedig elhallgattatják, így ma már a szólásszabadság is csak addig érvényes, amíg belefér az uralkodó érzékenységi határok közé. A kulturális tér ilyen fokú átpolitizálása hosszú távon pedig nemcsak a művészi szabadságot, hanem a társadalmi sokszínűséget is veszélyezteti.

Ha ugyanis minden megszólalást, és művészeti alkotást egy ideológiai szűrőn keresztül kell értelmezni, akkor gyakorlatilag megszűnik a valódi párbeszéd lehetősége, helyette pedig egyfajta morális szemellenző lép a helyére. Emiatt pedig a társadalom tagjai az egyes vélemények mentén nem vitapartnerek, hanem sokkal inkább elkövetők és áldozatok szerepébe kerülnek attól függően, hogy épp melyik oldal narratívája dominál, amik között tulajdonképp nincs köztes állapot.

A PC eredeti, a másik tiszteletére és esélyegyenlőségére irányuló célja tehát ma már a legtöbb esetben öncenzúrába fordul át, aminek részeként miközben egyre kevesebb dologról lehet szabadon beszélni, egyre több minden válik támadhatóvá. Az elmúlt évek gyűlölet cunamijainak élén pedig általában épp azok a leghangosabbak, akik elvileg pont a sokszínűséget, és annak elfogadását hirdetik. Tehát épp a más véleményt elfogadni képtelen „elfogadáspártiak” azok, akik nem nyugszanak mindaddig, míg el nem törlik azokat, akik esetleg valamiről másképp vélekednek. Legyen az egy művészeti alkotás, film, esetleg politikus, humorista, író, tanár, vagy akár egy átlagember.