Zoborvidék: Hegymegett és Vízmegett - KÉPEKKEL, VIDEÓVAL
300 még spártai harcosból is sok, nemhogy Hazajáró epizódból! Leonidasz király pont ennyi emberével várta a perzsákat Thermopülánál, mi pedig éppen ennyi filmmel igyekeztünk a Hazajáró első évtizedében bemutatni a sokszínű Kárpát-medence természeti és kulturális értékeit, turisztikai és honismereti célpontjait. A fenti analógia nemcsak a számok tekintetében helytálló, hanem a tekintetben is, hogy a Hazajáró „végtelen útját” is számos harc és küzdelem kísérte. Itt vannak például a 300. rész „végvári vitézei”, akik a Zoborvidéken harcolnak magyar identitásuk megőrzéséért.
„Hazánknak alig van oly ismeretlen, turista szempontból annyira elhanyagolt része, mint éppen a Nyitra völgye. Ha megkérdeznők turista kollégáinkat, Magyarország mely részében voltak már, bizonyára vajmi kevesen volnának, kik a Nyitra völgyéről tudnának beszélni. Pedig ez a keskeny, hosszúkás völgy könnyen megközelíthető és turista, történelmi, úgy művészi szempontból sok érdekeset nyújt, s a mi a fő, fellegvára volt mindig s ma is – a magyarságnak.” Jász Géza még 1914-ben vetette papírra ezeket a sorokat. Hogy mennyire maradt a magyarság fellegvára ma a mitikus történelmi örökséggel bíró Zobor-hegy vidéke? A kérdés talán költőivé lett, költőivé tették az elmúlt sorvasztó évtizedek. De ha másik oldalról nézzük, talán az is csodaszámba megy, hogy elszigeteltségében egyáltalán idáig megmaradhatott a Nyitra környéki ősi falvak magyar népének archaikus néphagyománya, anyanyelve és katolikus hite.
A zoboralji falvak élő közösségeire már rácsodálkoztunk 2012-ben. Most Zoborvidéknek talán még eldugottabb részeit, a Tribecstől északnyugatra a Hegymegett, és a Nyitrán túl a Vízmegett magyar emlékeit és – anyanyelvi iskola és szentmise híján – a beolvadás előszobájában várakozó cseppnyi magyar közösségeit kerestük fel.
Pusztuló emlékeink és az oldott kéveként széthulló magyarság mellett azért megújuló értékekkel és állhatatos magyarokkal is összehozott bennünket a gondviselés.
Itt volt nyitánynak mindjárt Nyitraegerszeg, amely 100 esztendeje még 90%-ban magyar volt, de ma már megfordult a népesség aránya. A maroknyi magyarság őrködik és menti, ami menthető: az ősök tárgyi hagyatékát a tájházba gyűjtötték össze, szívvel-lélekkel. A szomszédos Lajos településen, ha magyar lelkekkel kívánunk találkozni, a Szent Antal-kápolna temetőjébe kell kilátogatnunk… Hallat még viszont magáról a magyarság Vicsápapátin. A Nyitravicsáp és Nyitraapáti 1888-as egyesítéséből alapított falu Trianon előtt még színmagyar volt, ma már csak alig 5 százaléknyi magyar lelket találunk itt. A falu gazdag magyar néphagyományait és viseletét a Nefelejcs csoport élteti több-kevesebb sikerrel.
Mert bizony úgy mállanak le lassan Zoborvidék magyar közösségei az összmagyarság testéről, ahogy a Nyitra kanyargó ágai a főmederről. Elszakíttattak, majd lassan holttá válnak…
De a Vízmegett után nézzünk körül a Hegymegett is. Vajon jobb-e a helyzet a Zoborhegy északi oldalán, Menyhe, Béd és Szalakusz falvaiban, melyeket 1960-ban, Menyhebédszalakusz néven egyesítettek? Szalakusz Árpád-kori Szent Mihály-templomának sorsa hányatott volt, akárcsak a magyarságé. Közel egy évezrede építették, többször átalakították, majd a 18. században végleg elhagyták, mi már csak puszta romjait találtuk. És micsoda jelképe a falunak a Kochanovszky család 1911-ben állított sírboltja. Már legfeljebb méhek legelésznek a gazzal benőtt, árva sírhalmon. Akik annyi áldozatot hoztak a haza oltárán, többek között a 1848–1849-es szabadságharcban, most holtukban sem nyugodhatnak békében: meggyalázták, kifosztották sírhantjukat. Már a Zobor-hegy északi lábaihoz simul Menyhe. A zobori bencés apátság előbb a nyitrai püspökségé, majd az elefánti pálosoké, végül a gímesi uradalomé volt. Előbb a török támadások, majd a Habsburg-ellenes felkelések harcai vetették vissza fejlődését. De az igazi nagy törést itt is Trianon, majd a második világháborút követő üldöztetés hozta.
Itt is működött a jól bevált recept: zárd be a magyar iskolát, szüntesd be a magyar nyelvű szentmisét, a sorvadás garantált.
De ne higgyük, hogy végleg sikerült megtörni a néprajzi értékeiről és kiváló boráról nevezetes Menyhe magyarságát: már a faluban is több köztéri jelkép mutatta a hagyományok továbbélését, majd a tájháznál a helyi közösség hangos magyar éneke jelezte a falu élni akarását. Így mi is megtapasztalhattuk, amit Lovcsányi Gyula írt 1899-ben: „Béd és Menyhe népe testalkat, ruházat, beszéd, szokás és életmód által egyaránt kiválik a többi nyitramegyei magyarok közül. Egészséges, kemény természetű nép, mely szereti a szőlőmunkát, kitűnően beválik katonának, mint gyalogos is, de igazi eleme a lovas szolgálat. Sok régi szokását megőrizte táncban, szórakozásban…”
Van hova visszanyúlni a szomszédos Béd népének is. A nyitrai váruradalom, majd az elefánti pálosok faluját később a Forgách, majd a Bartakovich család is birtokolta. Azt mondja a statisztika, itt egy százalékra apadt a magyarság, de mi úgy tapasztaltuk, ad még életjeleket Béd közössége is, amely jó kedéllyel és pálinkával várta a Hazajárót.
De vajon meg lehet-e szokni a kétnyelvűséget, ami rendre átalakul majd szépen egynyelvűséggé? Főleg egy Árpád-kori faluban, ahol a templomot is a Magyarok Nagyasszonyának szentelték, s ahova belépve Szent István királyunkat is láthatjuk, amint felajánlja a Szent Koronát égi édesanyánknak.
Bédről észak felé indultunk tovább, felfelé, a Hegymegett. Azokra a településekre tartottunk, amelyek neve – akármilyen furcsa is –, nincs összefüggésben az egzotikus állatokkal. Annál inkább az Elefánt nemzetséghez, akik még Könyves Kálmán királytól kapták adományul a szép fekvésű birtokukat. A Felsőelefánt fölötti parkerdő megkopott fényű dísze a pálosok egykori székhelye, a barokk kastéllyá alakított középkori kolostor. Itt is 1945 a kulcsdátum: addig birtokolta a kastélyt az Edelsheim-Gyulay család. Kissé lejjebb, a szinte áthatolhatatlan bozótos erdőben még a kastélynál is siralmasabb állapotban találjuk a grófi család 1800-as években épített sírboltját. Felvidék legnagyobb, klasszicista stílusú kriptájában az omló falak között szanaszét hevernek az elefánt motívumokkal díszített téglák. Úgy tartják, az 1950-es években egy részeg társaság randalírozott itt, majd miután amit tudtak, szétvertek, a holttestek csontjaiból máglyát raktak és meggyújtották…
Hegymegetti túránk északi végpontja egy nevezetes történelmi helyszín, Appony volt. A Bartakovichok 16. században épült kastélya 1850-ben lett az Apponyi családé. A terjedelmes park közepén emelt lenyűgöző várkastély ma már luxusszálló. Itt van a híres 26 ezer kötetes Apponyi-könyvtár, amelyet 1774-ben még Bécsben alapított gróf Apponyi Antal, majd 1855-ben ide költöztették át.
A kastély parkjának hátsó zugában már csak néhány megkopott felirat emlékeztet a magyar múltra. A katolikus templom oldalában találjuk az Apponyi család címerét és sírboltját, ahova 1793-tól temetkezett Nyitra vármegye egyik legjelentősebb nemesi családja, amely számtalan politikust, diplomatát, vitézt, palotahölgyet és még albán királynőt is adott Európának. Ahogy korábbi zoborvidéki túránkat is Gímes váránál zártuk, most egy újabb vártúrára indultunk: Appony várához kapaszkodtunk fel, ahonnan a család a 17. században költözött le a kastélyba. Nyitra vidékének csendes szigetén, a magukra hagyott, önmagukba roskadó hideg kőszikla falak között intettünk búcsút a feledésre ítélt, jobb sorsra érdemes Zoborvidéknek, miközben az elefánti remete, Ányos Pál gondolatával kérdeztük az Égtől: „Mit várjunk jövendőnk terhes homályából…”
Megjelent a Magyar7 2025/47. számában.
