Wo ist mein kleiner Junge?
Csak a borzongás és a kétségbeesés maradt. Elveszett… Eltűnt… Elvitték… Hol él most? Mi lett belőle? Kérdések, amelyekre soha, de soha nem érkezik már válasz. Hová lett az a szőke mosolyogós kétéves kisfiú, aki éppen beszélni tanult? Amikor jött az ukáz, hogy irány Csehország. Batyut felvenni, otthont elhagyni. Vitte őket a vonat jó messzire…
Felesége héthónapos várandós volt a másik gyermekükkel. Talán az út is megviselte, vagy ki tudja, mi történt, de nemsokára kórházba került. Az orvosok felkészítették, hetekig is eltarthat, míg hazaengedik. De mihez kezdjen ő ilyen aprósággal? Neki dolgoznia kell a cseh gazdánál. Annyi a munka, estélig sem végez.
Szerencsére az utcájukban lakik egy kedves asszony, aki felajánlotta, amíg a felesége kórházban van, szívesen pesztrálja a kisfiút. Danke, danke, számlálta, mert pár nap alatt azért valamit már megtanult németül. Elvégre német családok is laktak a faluban, ahová deportálták őket.
Teltek a napok. Egy hűvös késő délutánon szokás szerint a kisfiához indult. Feltűnt neki, hogy az egész utcában sehol egy lámapfény. Amikor a tanti házához ért és lenyomta a kilincset, az ajtót zárva találta. Erre még sosem volt példa. Tanácstalan lett, kopogott, körbejárta a házat. Ám még a száraz levél se mozdult a fán, nemhogy kinyílt volna az ajtó. Dörömbölni kezdett, de még a kutyák se ugatták, mert azokat is mintha a föld nyelte volna el. Hirtelen, mintha szíven szúrták volna, belévágott a gondolat: Jézus Mária, ezeket is elvitték… Rebesgették errefelé, hogy kitelepítik a németeket... Ezek mind fasiszták, takarodniuk kell! Neki egyáltalán nem úgy tűnt, hogy rossz emberek lennének. Azért is merte rábízni a tantira a kisfiát.
Mentő gondolata támad. Végigjárja a csehek házait, biztosan ott lesz valahol az ő kis szeme fénye. Ahol világot talált, mindenhova bekopogott. De csak azt a választ kapta, a németeket elvitték, de nekik senki sem hozott ide egy kisfiút, hogy vigyázzanak rá, míg érte jön az édesapja. A gyerek eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Csak egyetlen magyarázatot talált, a német asszony elvitte magával. Talán mert olyan hirtelen kellett elhagyniuk a falut, hogy nem volt kinek átadni…
Hol vagy, kisfiam? Hova vittek? Wo ist mein kleiner Junge? Kde je můj malý chlapeček? Napokig tébolyultként járta a falut és mindenkinél a gyermekét kereste. Senki sem tudott semmit, csak annyit, a németeket hirtelenjében kitelepítették. S voltak, akik még azzal vigasztalták, Németországban milyen jó sora lesz a kisfiúnak. De ő úgy érezte, kitépték a szívét. Alig mert bemenni a kórházba, hogy elmondja az elmondhatatlant előrehaladott várandós feleségének….
Valami ott benne azokon a szörnyű napokon eltört, legalább húsz évet öregedett. Élettel teli fiatal házasként érkezett meg Csehországba, vénülő emberként hagyta el az idegen földet feleségével és pár hónapos kislányával. Az új jövevény volt az egyetlen fénysugár az életében. Onnantól fogva csak érte és neki élt.
Próbálta magában eltemetni a tragédiát. Hogy a trónörökös, a fiúgyermek elveszett, eltűnt, elvitték… Sosem sikerült. Magát okolta, a világot szidta, a Vöröskereszttel kerestette. Mert a tudat, hogy talán pár száz vagy pár ezer kilométerre a Garam menti kis falujuktól él az ő fia, nem hagyta nyugodni. Hogy ne őrüljön meg és feleségét meg imádott kislányát ne tegye tönkre, rengeteget olvasott. Szinte habzsolta a könyveket.
Rossz napjain hosszú órákra bevonult kis könyvtárszobájába. De nem mindig csak olvasni. Ott siratta a kisfiát, akiből már meglett ember lett. S valahol messze egészen bizonyosan jó sora van…. Hullottak a könnyei, mint a záporeső. Senki se látta, csak a Jóisten… Egészen addig könnyezte, míg örökre le nem hunyta a szemét.
Megjelent a Magyar7 2025/43-44. számában.
