„Visszatért már a Délvidék!”
Az országgyarapítás végét a Délvidék visszacsatolása jelentette. Nyolcvanöt esztendővel ezelőtt Jugoszlávia szétesésekor a Magyar Királyi Honvédség – a német hadműveletekkel egyidőben – visszafoglalta a Bácskát, a Baranya-háromszöget, a Muraközt és a Muravidéket. Mindezért nagy árat fizettünk. Fegyveres semlegességünket feladtuk, és a tengelyhatalmak oldalán pár hónappal később a Szovjetunió és szövetségesei elleni hadviselő felek sorába léptünk az újabb világháborúban.
A német hadigépezet a Barbarossa-hadműveletre készülve nem engedhette meg, hogy a hátában a délszláv királyság veszélyeztesse terveit, ezért a Führer benyújtotta revíziós számláját. Levelet írt Horthy Miklós kormányzónak, elismerve a jugoszlávokkal szembeni magyar területi követelések jogosságát, egyúttal kérve, hogy a Wehrmacht magyar területen is felvonulhasson és a honvédség is kapcsolódjon be a jugoszláviai hadműveletekbe. A kormányzó válaszában hozzájárult a német csapatok átvonulásához, kifejezve reményét, hogy honvédei is részt vesznek a hadműveletekben, de azok feltételeiről még nem született döntés. E levélváltás közepette a minisztertanács arról határozott, hogy a honvédség csupán a Duna–Tisza közén indíthat hadműveleteket és nem lépheti át a történelmi magyar határt. Április 1-jén a Legfelső Honvédelmi Tanács három feltételt szabott: ha Jugoszlávia felbomlik, ha a hadműveletek következében hatalmi vákuum keletkezik a térségben, ha az ottani őshonos magyar nemzetrészt bármilyen veszély fenyegetné, úgy bármelyik megvalósulása esetén a magyar csapatok bekapcsolódnak a Jugoszlávia elleni német offenzívába.
Teleki háta mögött már napok óta tartottak a német–magyar katonai tárgyalások, és megegyeztek a honvédség alkalmazásának mikéntjéről is. A depresszióra hajlamos miniszterelnök április 2-án került morális válságba, amikor üzenet érkezett Londonból. Ebből kiderült, hogy a britek egyáltalán nincsenek tisztában Magyarország szorult helyzetével. Közölték, megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat, amennyiben magyar területen vonulnak át a német csapatok és a honvédség jugoszláviai hadjárata esetén kilátásba helyezték a hadüzenetet. A miniszterelnök fő művét, a békés revíziót és a fegyveres semlegességet látta összeomlani, helyzetét kilátástalannak ítélte meg és másnap – napjainkig sem kellően tisztázott módon – tragikus körülmények között elhunyt.
A rendkívül gyors német sikerek arra ösztönözték hadvezetésünket, hogy az április 13-ára tervezett támadás időpontját előrébb hozza, ugyanis attól tartott, hogy amennyiben késlekedve kapcsolódik be a honvédség a hadműveletekbe, úgy a Délvidék visszaszerzése meghiúsulhat.
A támadás balszárnyát az V., centrumát az I., jobbszárnyát pedig a IV. hadtest képezte és a magyar felderítés adatai szerint a bomlófélben lévő jugoszláv 1. hadsereg (5 gyalog- és 1 lovashadosztály, 6 erőd-zászlóalj) ellenállásával lehetett számolni. Először a magyar–délszláv határ mentén húzódó, mélységben tagolt betonerődök sorából álló kiserőd-rendszert, az ún. karaola-erődítések vonalát kellett menetből leküzdeni. Mivel azt a jugoszlávok szinte teljesen kiürítették, a magyar 3. hadsereg zöme behatolhatott a Bácskába, a jobbszárny szélén álló pécsi 11. gyalogdandár pedig a Baranya-háromszögbe.
A három napig tartó villámháború során a honvédek visszafoglalták Zombort, Szabadkát, Magyarkanizsát, Szenttamást, Zentát, végül április 14-én Újvidéket, Temerint és Titelt, miáltal a Bácska ismét magyar kézbe került. A honvédség véres vesztesége 719 fő volt, 15 ezer jugoszláv katona esett magyar hadifogságba, és a hadizsákmány is tetemesnek számított.
A honvédek azonban a hadviselés addig nem tapasztalt formájával találkoztak, s ez olykor túlkapásokhoz vezetett. Ez az ún. csetnik harcmodor volt, ami abból állt, hogy a szerbek a városokba, falvakba be- és kivonuló magyar erőkre, valamint a beérkezett és az utcákban feltorlódott zömre nyitottak tüzet. A jó szervezésnek köszönhetően nem lehetett tudni, mikor és hol csapnak le. Nappal békés civilként viselkedtek, majd az éj leple alatt elfoglalták rejtett tüzelőállásaikat, és rövid rajtaütés után nyomaikat eltüntették, fegyvereiket elrejtették. Közülük csak keveset kaptak el, így a bevonuló honvédek nem érezhették magukat biztonságban, főleg a szerbek által lakott településeken.
Április 14-én a Honvéd Vezérkar főnöke kiadta jelentését: „Csapataink a Duna–Tisza-közét mindenütt megszállták. Ezzel a bácskai elszakított területek visszafoglalása is befejezést nyert. A városokban és falvakban csapatainkkal, valamint a magyar és német lakossággal szemben elszórtan még szerb komitácsi-bandák merényleteket követnek el. Erélyes letörésük folyamatban van.”
Április 16-án a nagykanizsai 9. gyalogdandár puskalövés nélkül masírozott be a Muraközbe és a Muravidékre. Muraszombat, Csáktornya és Alsólendva lakossága „örömkönnyek közt fogadta katonáinkat.” Az új horvát állam igényt tartott a területre, amely – köszönhetően Mindszenty József zalaegerszegi plébánosnak – végül magyar fennhatóság alatt maradt.
A délvidéki hadművelet teljesen más volt, mint a felvidéki virágesős bevonulás, vagy az erdélyi „csókos háború”. A honvédeket csupán a magyarlakta településeken fogadták örömmel, a svábok hűvös távolságtartással, a szerbek pedig többnyire – mint Szabadkán, Pacséron és Zomborban – ellenségesen.
Hiába fogalmazta meg a magyar politikai vezetés április 10-i proklamációját, azt a britek és az amerikaiak nem fogadták el és Moszkva is rosszallását fejezte ki. A kormányzó országlásának gyümölcse beérni látszott, de hazánk végképp elköteleződött a tengelyhatalmak irányába és a drága magyar vérrel kellett fizetnünk.
