Verőlegények és házfoglalók között

A bősi Nagy Ferenc olasz földön harcolt az első világháborúban, majd feleségül vette Bott Máriát, és házasságukból kilenc gyermek született. Ferenc a Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaságnál lett „stéges”, ezért ő és családja a kikötőhídon épült házban lakott Bőshöz közel.

De Ferencnek és családjának a háború utáni világ nem sok jót hozott. Beneš elnök mindenütt szaglászó szolgái elárasztották a Csallóközt is, és kárörvendő álnoksággal kezdtek kutakodni az emberek után. Egy napon beidézték Ferencet és egyik barátját, hogy arra a gyalázatos papirosra aláírást tegyenek, hogy reszlovakizáljanak, hogy megtagadják magyar nemzetiségüket.

Amikor a férfiak beléptek a terembe, azonnal észrevették, hogy az asztalra már odakészítették azt a bizonyos dokumentumot. Csak egy dolog tűnt furcsának számukra: mit keres a teremben egy földre terített magyar zászló? Ferencnek már ettől a látványtól is összeszorult a szíve. Zavartan járatta körbe tekintetét a helyiségben, ahol rajtuk kívül még hárman tartózkodtak. „Ide írjatok alá...” – kezdte az egyikük, – „aztán ha ez megvan, menjetek végig azon ott a’!” És fejével a zászló felé bökött. Ferenc már otthon elhatározta, hogy a reszlovakizációs dokumentumot sohasem fogja aláírni. „Na, ne ba…kodjatok sokat! Itt a papír, írjátok alá, aztán rajta, rá arra a büdös zászlóra!” – emelte meg rekedt hangját a terem ablakánál ácsorgó egyenruhás pribék. „Semmi?!” – ordította még hangosabban, „álltok itt, mint két nagy rakás szar, nos, azt gondoljátok, hogy mi majd csak úgy kiengedünk innen benneteket?!” Ferenc megborzongott, de nem szólt semmit. Én arra a zászlóra rá nem lépek – határozta el magában. „Na, ha nem írtok alá, és ha nem léptek rá a zászlótokra, akkor inkább talán leköphetnétek, a k…va életbe!” – kiabálta az egyenruhás, és egy erőteljes karlendítést követően ököllel Ferenc társának arcába csapott. „Mondtam valamit, nem?! Csak ennyi! Csak sétáljatok végig a zászlón, aztán köpjetek rá! Meg az aláírás! Hogy szlovákok vagytok! Nos, már mehettek is! Ennyi!” – hangzott el még egy utolsó utasítás.

A két magyar azonban meg sem mozdult. Szinte tapintható volt a feszültség. Mintha Ferenc és sorstársa érezték volna, mit akar a másik. Tudta már mindenki, hogy itt bizony nem lesz zászlógyalázás.

Ekkor beszólítottak a terembe még két katonát. Ők először Ferencet ragadták meg, de hárman kellettek ahhoz, hogy ráfektessék a hosszú padra. A délceg magyar lábáról lehúzták a bakancsát és a két katona egy-egy vastag botot vett a kezébe. Ferenc hason feküdt, és tehetetlenségében összeszorított fogakkal viselte el a rá mért ütéseket. A talpát verték. Úgy istenigazából, úgy, amiként egy megszálló veri meg a leigázott harcost. Aztán a társa következett. „Ha nem írod alá, neked sem jár más, azt a k…va anyádat!” – vicsorogtak a latrok, és egymás után csattantak az ütések az ő talpán is.

Egyikük sem tudott a saját lábán hazamenni. Ott feküdtek a ház folyosójának hideg kövezetén, amikor hozzátartozóik eljöttek értük. Besegítették őket egy kétkerekű tragacsba, és úgy, ahogy voltak, hazatolták őket.

De a magyar zászló azon a napon sértetlen maradt!

Nagy Ottó története nyomán

Szép, büszke asszony volt, ékesszóló tehetséggel megáldva, így 1938 novemberében ő köszöntötte a bevonuló magyar katonákat Medvénél. Bábics Mária nevét éppen emiatt írták fel a gonoszok, hogy majd – ha eljön az ő idejük – megbüntethessék. Mert a ’38-as köszöntő a csehszlovákok szemében főbenjáró bűnnek számított.

1946 novemberének egyik hűvös estéjén aztán durva öklök zörgették meg Bábicsék házának ajtaját. „Tessék, ki az?!” – riadt fel az asszony. „Nyisd ki az ajtót, mi csak beszélgetni jöttünk!” – volt a válasz. Ajánlat érkezett. Fondorlatos ajánlat egy papírlapra írva. A reszlovakizáció lehetőségét kínálták fel Máriának. Ő azonban nem írt alá semmi ilyet. Férje, Bábics Gábor akkor már nem élt, így az özvegynek egyedül kellett megállnia a viharban.

1946 karácsonyán gördült be udvarukra a szlovák katonaság teherautója. „Pakoljatok, és takarodjatok innen!” – szólt a kegyetlen parancs, és a család elkezdte összecsomagolni szerény holmiját. Mária gyermekei féltő szeretettel vették körül édesanyjukat. Az özvegy szíve összeszorult, arca komorságba borult, a tehetetlen düh kavargott a lelkében. Még utoljára megfejte a teheneket, s a teli kannát is odatette az útra elkészített élelmiszerek mellé. Nemsokára kíváncsiskodók szállingóztak a házhoz, de inkább megálltak az utca túloldalán. Féltek. Csak egy derék asszony, a tiszteletes úr felesége, Csekes Béláné vette a bátorságot, és odalépett Máriához. Egy Bibliát és egy imakönyvet nyújtott át neki, és a következőket mondta: „Mariska, meglátod, hogy a Jóisten veletek lesz.” „Köszönöm” – válaszolta a megtört asszony –, „az Istenre bízom magam, mert magamban már nem bízhatok.” Aztán odafordult az ajtófélfához, megcsókolta, és végül csak ennyit mondott: „Nem tudom, hogy ezt a küszöböt még át fogom-e lépni valaha.”

Aztán az anya és nyolc gyereke felültek a teherautóra. Nagymegyerre robogtak, aztán vasúton Pozsonyba, innen Prágába. Három nap és három éjszaka a téli fagyban. Végül Bábicsék a fővárostól északnyugatra fekvő Slanýban szállhattak ki a marhavagonból.

Bábics Pál és Petőcz Rozália elbeszélése nyomán

Amikor a „román szlovákok” megérkeztek Vajkára, mindenki elszörnyülködött. A primitív népek szokásaival, durva gesztusaival, bárdolatlan magatartásukkal csoszogtak be ebbe a csallóközi faluba, de fent hordták az orrukat, s ha megszólaltak, az alázatnak a nyoma sem érződött rajtuk. Egynéhánynak fegyvere is volt. Mégis rangot és funkciót kaptak. Ők lettek Vajka tűzoltói, de ehhez sem értettek semmit. A takaros, üresen maradt magyar házakba ilyen faragatlan emberek fészkelték be magukat.

Így történhetett meg, hogy sok esetben valamelyik rokon, esetenként a nagyszülők fogadták be a ház nélkül maradt földijeiket, akiknek – a deportálásokat követően – hamarabb sikerült visszatérniük Csehországból. És megtörtént az, amit korábban senki sem tudott volna elképzelni: a földönfutó vajkaiak kifigyelték, mikor mennek el a románok „otthonról”, és ilyenkor a saját házukba törtek be, hogy lopjanak.

Loptak a sajátjukból, a takarmányukból, a sójukból, a lisztjükből, a zsírjukból, a szénájukból. Mindabból, amit két kezük munkájával gyűjtögettek össze, mindabból, amit egyik napról a másikra az idegen kapott meg. Amikor a „román szlovákok” továbbálltak, a vajkai lakóházakat lepusztítva és kirabolva hagyták maguk mögött.

Álló Róbert és Vonyik Károly történetei szerint

1945-ben, amikor bezárták a magyar iskolákat a Felvidéken, bizony kegyetlenül „elvették az ember jövőjét”. A kisgyerek – akinek Ottó volt a neve – vállán a tarisznyával ballagott a bősi iskolába. Abba az egybe, a szlovák tannyelvűbe. A fiút szülei küldték. Mondták neki, hogy valahogy bírja ki ezt a napot is, meg aztán, legalább megtanul szlovákul.

De a kis Ottónak nem volt kedve ehhez az egészhez. Ő magyar verseket akart hallani, és nem utolsósorban, azt szerette volna, ha végre egy magyar tanító szól hozzá. De mivel még csak 1947-et írtak, ez nem volt lehetetséges.

Menni kellett. Menni, és nyelni nagyokat. Be is ért az iskolába, és éppen az igazgató jött vele szembe. A „pán riaditeľ”, akit tavaly nevezett ki Bősre az állami tanfelügyelőség. Ottó gyerek csillogó szemmel nézett fel az intézmény vezetőjére, és köszöntötte illendően: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”... De ekkor – se szó se beszéd – kapott egy jókora pofont, mégpedig akkorát, hogy beleszédült, és azt sem tudta, mit kapjon el hirtelen, hogy el ne essen. Aztán kapott még egyet, egy még nagyobbat, hogy a tekintélyelvű direktor megmutassa, ki is ő, s hogy tudja meg mindenki, a magas szakértelem, az bizony „szakértelem”. Homloka verejtékezett a dühtől, megigazította kabátját, aztán dölyfösen továbbállt. Ő volt Harťánsky, a szlovák iskola igazgatója. Vezetője annak az intézménynek, ahol elég gyakran vertek meg magyar gyerekeket azért, mert illendő módon köszöntek az iskolában.

Nagy Ottó története

1947 telén Smečnóban állt meg a vonat. A deportáltak nehéz szívvel és nagy keserűséggel beköltöztek a cseh gazda birtokára. Ám az idegen földön akadt néhány „aprócska” probléma. A többi között az, hogy „munkaszolgálatos” magyarjaink egyáltalán nem beszéltek csehül, így a cseh–magyar kommunikáció közöttük elég hamar zátonyra futott. De enni azért kellett, és boltba is járni kellett. A szülők elfoglaltak voltak, ezért a boltba többnyire a gyerekeket küldték.

Mivel a boltos nem beszélt magyarul, a csiliznyáradiak pedig (még) nem bírták a cseh nyelvet (de a szlovákot sem), elkezdődött a nonverbális kommunikáció, ennek is egy érdekesebb formája, és ebben senki semmi kivetnivalót nem talált. Csak a mimika, csak a gesztikuláció, a mutogatás, ami persze mindig eredményre vezetett.

Mert a boltos türelmes ember volt. A magyar gyerekek megpróbálták az értésére adni, miért is jöttek be a boltba. A boltos pedig rámutatott valamelyik termékre, és mindig csak ugyanazt kérdezte: „Tudleto?” Ha nem azért az áruért jöttek, a gyerekek a fejüket forgatták jobbra és balra, ha a „tudleto?” kérdésre igen volt a válasz, akkor a lurkók hevesen bólogattak. Nem telt bele sok idő, a vegyesbolt eladóját elég hamar csak Tudletoként vagy Tudleto bácsiként emlegették a magyar közösség tagjai.

Patassy Gyula története

Zoltán még kicsi gyerek volt, amikor súlyosan megbetegedett Csehországban. Köhögött, és nehezen lélegzett. Amikor pedig belázasodott, az édesanyja tudta, hogy kisfiát mihamarabb orvoshoz kell vinni.

Be is jutottak a rendelőbe, az orvos megvizsgálta a gyereket, közben csehül motyogott valamit az orra alatt, bár ezt a magyar édesanya – aki a tanyi deportáltak között került ki Csehországba – egyáltalán nem értette.

Aztán az orvos fogott egy papírt, és mindent ráírt, amit ilyenkor egy szakember rá szokott írni a papírra. De mivel az otthonuktól elszakadt magyarok (még) nem tudtak csehül, ezért a papírra leírt három-négy mondatot ugyancsak nem értették, a Zolika betegségére ajánlott gyógyszert pedig még csak el sem tudták olvasni. Egyszóval, a nagy tehetetlenség rászakadt a családra.

Másnap a gyereknek még magasabbra szökött a láza. A lázcsillapító némileg azért hatott, de Zolika már csak feküdt, csak nyöszörgött a takaró alatt. Az édesanya sírt, bár ez vajmi keveset segített. Az orvos által megírt papirost újra előhúzta a zsebéből, aztán lesz, ami lesz, odaadta az egyik rokonnak, aki átszaladt vele a legközelebbi gyógyszertárba, ott kérdezte meg, vajon milyen orvosság, miféle pirula van felírva. A patikus átvette a cetlit, elolvasta, aztán hevesen integetni, mutogatni kezdett az ajtón kifelé, az út túloldalára, vagy ki tudja azt már, hogy melyik irányba. Persze gesztikulációjához azért illesztett vagy tizenkét mondatot, amit zengzetes cseh nyelven mondott el. Az a bátor magyar, aki vitte a papírt, hazament, de sok újat ő sem tudott mondani a családnak, mert hát csehül ő sem értett. Maradt minden a régiben.

A szülők másnap dolgozni mentek a cseh gazda földjére, de előtte azért még megitatták beteg gyermeküket valamiféle gyógyteával. Teltek, múltak a napok, és Zolikának mintha visszatért volna a színe. Jobban lett, már mosolygott is, bár az ágyából még nem tudott felkelni.

Pontosan három hét elteltével valamelyik családtag elutazott a fővárosba, Prágába. Ügyeit intézni ment, de azért maradt annyi ideje, hogy azzal a bizonyos sárga papirossal ismét próbálkozzon egy fővárosi patikában. Mit tesz Isten, a gyógyszerész véletlenül még magyarul is beszélt, így az ügy elég hamar világossá vált. Ez az ember megkérdezte, hogy hol van az a gyerek, akinek cetlijére ezt a néhány sort felírta az orvos. A rokon elmondta, hogy odahaza fekszik, és már jobban van.

A gyógyszerész szeme elkerekedett, aztán felvilágosította deportált magyarunkat, hogy ennek a fiúcskának már három hete kórházban kellene feküdnie. A diagnózis szerint súlyos betegsége volt, de ha otthon fekszik, és ha már jobban is érzi magát, annak ő is igazán örül.

A papír tehát nem recept volt, hanem beutaló egy komolyabb kórházi kezelésre.

A füssi Koczkás Ágnes története

Megjelent a Magyar7 2025/43-44. számában.