Vér nélküli győzelem
A felvidéki országgyarapítás legmagasztosabb pillanatára 1938. november 11-én került sor, amikor a Rákócziak Kassája Magyarország kormányzóját fogadta. Az ünnepség kezdetének pillanatában, délelőtt 11 órakor országszerte megkondultak a harangok, két percre leállt a munka és a forgalom, s valamennyi vegyesdandár-parancsnokság székhelyén, valamint a budai Citadellán 21 ágyúlövés köszöntötte a Felvidék hazatérését.
Ezen a pénteki napon Kassa zászlódíszbe öltözött és virágokban pompázott. Az utcákon embertömeg hömpölygött, különvonatok és autóbuszok sora szállította oda az anyaországi magyarok sokaságát. A dóm melletti dísztribünhöz dr. vitéz ómoroviczai Imrédy Béla miniszterelnök kíséretében érkezett meg a kormányzó felesége és gyermekei, a kormány, a tábornoki kar tagjai, a Felsőház és a Képviselőház küldöttei, József királyi herceg tábornagy, diplomaták sora, továbbá a felvidéki magyarság képviseletében gróf galántai Esterházy János, nemesmiticzi Jaross Andor és Szüllő Géza, illetve a magyar revízió külhoni támogatója, Lord Rothermere is.
Tizenegy órakor megszólaltak a kassai Szent Erzsébet-dóm harangjai, amikor a kormányzó almásderese nyergében ülve végig léptetett a Fő utcán, virágeső, zászlólobogtatás és harsány éljenzés közepette. Márai Sándor, a Pesti Hírlap tudósítójaként megindultsággal írt ezekről a pillanatokról: „(…) Horthy Miklós kormányzó leszáll lováról és fogadja Imrédy miniszterelnök tisztelgését. A kormányzó, mint mindig hivatalos és ünnepélyes alkalmakkor, tengerészi díszegyenruháját viseli; az arca komoly és nyugodt, csak pillantásában, éles sugarú, tiszta, határozott nézésében van valamilyen fátyolos köd, a meghatottság köde. E pillanatban Kassa népe, az ünneplők és a névtelen közönség nem tud betelni a kormányzó nevének éltetésével.
Elsőként a miniszterelnök, Imrédy Béla emelkedett szólásra: „(…) Kassa, a legendás történelmi hely, Felvidékünk gyöngyszeme, ismét magyar. Szent csodálkozással nézünk körül: igaz-e az annyiszor megálmodott álom, hogy itt áll a históriától terhes falak között a büszke magyar hadsereg és élén a Hadúr, hogy itt tündököl az ország sorsának annyi intézője, hogy a kassai dómból tör fel egek felé a hálaima, a Gondviselés Szent István-évi ajándékáért. Itt ölelkezik ma a Felvidék ezernyi próbát becsülettel kiállott népe, a trianoni börtönráccsal tőle húsz éven át elválasztott kilencmilliónyi magyarsággal.
Ma itt van lélekben velünk az egész ország. Szívdobogva és könnyes szemmel hallgatja a kassai harangok zúgását és velünk együtt éli ennek a nagy magyar ünnepnek minden pillanatát. Ó, hogy tudunk mi, magyarok, örülni egymásnak. Hogy tudunk örülni ennek a várva-várt percnek, amikor nincs különbség magyar és magyar között, amikor nem a közös veszély félelme, hanem a találkozás közös, felülmúlhatatlan gyönyörűsége terel össze minden magyart, amikor lehámlik a lelkekről minden máz és a magyar lelkek az Istenadta, Isten akarta megértésben feledkeznek egymásba.
Ó, bár feledtetne ez az ünnep, ez az egymásra találás mindent, ami széthúz, ami szétforgácsol, erőtlenít és pusztít, bár döbbentene rá e pillanat nagyszerűsége, hogy megtaláljuk egymás lelkét, azt, ami egyesít, ami összetart, ami erősít és gyarapít. Ma az újonnan rajzolt határok között 10 millió lélek él, dolgozik, küzd és ha kell, vérzik a hazáért. Ennek a tízmillió magyar léleknek a köszöntését tolmácsolom, tízmillió lélek hűségét, hódolatát nyújtom át Főméltóságú Kormányzó Urunknak!”
Nemes bányavölgyi Tost László, kassai polgármester kijelentette, „(…) hogy ezalatt a húsz év alatt Kassa őslakos polgárságából egyetlenegy sem akadt, aki a magyar szellem hitében megingott volna. Mi magyarok voltunk, magyarok vagyunk és magyarok is maradunk.”
Jozef Čársky (Csárszky József), Kassa katolikus püspöke a visszatért országrész katolikus egyháza és hívei nevében tartott szónoklatot, amelyet szlovák nyelven fejezett be: „Kegyeskedjék megengedni, hogy lábaihoz helyezzem szlovák alattvalóinak hódolatát. Azt a legmélyebb tiszteletet és szeretetet, amellyel szlovák alattvalói viseltetnek Főméltóságod iránt, akinek személyében kegyes atyjukat látják, és aki most elvezette hozzájuk jóságos anyjukat. Szlovák testvéreim nevében ígérem, hogy hűségesek lesznek új hazájukhoz, amelyhez a végtelen isteni gondviselés csatolta őket. Dolgozni akarnak a közös haza érdekében és az állam boldogságáért.
Legalázatosabban kérem Főméltóságodat, hogy zárja jóindulatú atyai szívébe szlovák alattvalóit és kegyeskedjék biztosítani számukra a közös új hazában is a kulturális és nyelvi életük szabad gyakorlását.” Őt Fehér Miklós volt szenátor követte, azután a felvidéki anyák, asszonyok és leányok köszöntőjét Pausz Béláné tolmácsolta, majd gróf Esterházy János szólt az egybegyűltekhez.
„Maradtunk magyarok odaát a határokon túl, akiknek az élére állok és ígérem azt, hogy átmentem őket és meg vagyok győződve, hogy amint minket, magyarokat, erős keresztény érzések fűtenek, szlovák testvéreink ugyancsak az Istenbe vetett hitnek köszönhetik, hogy meg tudták élni, hogy most kezdenek felszabadulni. Mi, ottmaradt magyarok, ígérjük Főméltóságodnak, hogy kezet adunk az ott élő szlovák testvéreinknek és velük együtt dolgozunk egy szebb jövőért... Az ideát lévő magyaroktól pedig azt kérem, hogy az idecsatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itthon, mint ahogy mi követeljük, hogy ott élhessünk.” – jelentette ki gróf Esterházy János.
Ezt követően a kormányzó emelkedett szólásra, és beszéde második felét a „derék tót atyafiakhoz” intézte szlovákul: „Bár nem bírom a szlovák nyelvet, de a haditengerészetnél töltött szép éveim egyik eredményeként horvátul beszélek és így a szláv nyelvek nem teljesen idegenek nekem. Meleg szeretettel üdvözöllek benneteket, akik e napon visszatértek ezeréves hazátokba. Kenyeret adó földjét nemcsak együtt munkáltátok, de együtt védtétek is. Legyetek meggyőződve, hogy az egész magyar nemzet megértő szeretete biztosítani fogja részetekre életszínvonalatok emelésén kívül a szlovák nyelv és kultúra teljes szabadságát is.” Szavait harsány Éljen! és Nech žije! felkiáltások kísérték. Beszédét így zárta: „Amidőn köszönetet mondok a szívek lelkes öröméből fakadt meleg üdvözlésért, arra kérek mindenkit, hogy merítsen erőt a jövő küzdelmeihez a magyar igazság átütő erejéből, amely az első alkalommal – a történelemben példa nélkül álló módon – már vér nélkül is győzedelmeskedni tudott.”
A dómban a Te Deumot Serédi Jusztinián esztergomi hercegprímás celebrálta, azután a kormányzó feleségével és kíséretével a nagyságos fejedelem sírja előtt rótta le kegyeletét, majd visszatért a Mária téri díszemelvényre, hogy onnan szemlélje meg a miskolci 19. gyalogdandár bevonuló csapatait.
Az MTI tudósítása szerint „háromnegyed egy órakor megkezdődött a honvédség díszmenete a folyamőrség zenekarának indulói mellett. Amikor feltűnt a díszmenet élén haladó lovastisztek csapata, a közönség percekig ünnepelte a magyar honvédséget. A lovastisztek után következett a ludovikások csapata, majd a nehéz géppuskások, kerékpárosok és a honvédség többi alakulatai. A díszmenet másfél óra hosszat tartott.”
Vitéz Somogyváry Gyula Kassa énekel című költeménye örökké emlékeztet bennünket a hazatérés csodás őszére: „Ezerkilencszáz meg még harmincnyolcban/ Krisztus vezényelt a kassai dómban/ s bárhogy üldözte Prága szuronya/ azóta szól a lélek-orgona!”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/45. számában.
