Vendégségben a crnagorácoknál - KÉPEKKEL
Aki vezet utazási bakancslistát és komolyan veszi dolgát, az egyszer csak arra eszmél, egy olyan országban találja magát, ami még évekkel ezelőtt álomkategória volt számára. Nekem Montenegró, bár nincs a világ végén, mindig is amolyan vadregényes tájnak számított. Öröm volt a köbön, mikor csipet-csapatunk eldöntötte az egyik nyáron, megyünk vendégségbe a “hegyi szerbek” földjére.
Hadmozdulataink megtervezése már hónapokkal ezelőtt kezdetét vette. Főhadiszállásunkat Budva városában rendeztük be. A haditerv időben elkészült, amit elfogadott a Felvidéki csavargók négytagú utazótanácsa. A fiúk a hajnali induláskor a ferihegyi reptéren szedtek össze, miután én a koszóvói kultúrmissziómból tértem haza. Csipás, kialvatlan szemekkel kerestem Petiéket a parkolóban, mire rájuk leltem. Ők sem valami fitten gurultak be a parkolóba, de legalább az a tudat, hogy reggel nyolcra már a podgoricai reptéren leszünk, mindenkit felébresztett.
Az autóbérlés ügyintézése gyorsan ment, szuper járgányt kaptunk. A reptér parkolójából kigurulva észak felé mutattam. Belőttük az Ostrog kolostor földrajzi koordinátáit. Mikor a helyszínhez érkeztünk, egy kicsit megijedtem, hogy zárva lesz a monostor, mert egy-két kocsi parkolt csak a kijelölt parkolóhelyen. Szerencsére tévedtem, pontosan a turistaáradat előtt érkeztünk.
Ostrog az egyik leglátogatottabb templom a Balkánon, egy zarándokhely, ahol azt mondják, aki itt imádkozik, annak kevesebb gondja lesz az életben vagy meggyógyul.
Mondjuk nálam a szenteltvíz kimaradt, a miatyánkkal is hadilábon állok, de azért Szent Vazul testét megcsókoltam, miután a mellette álló szerzetes kikérdezett: Keresztény vagyok? Azon belül melyik felekezet? Maradjunk annyiban, átmentem a kérdezz-felelek játékán. Peti erre szimplán bejött, rám nézett, lefényképezte Vazul barátom még megmaradt testét és továbbállt.
Egyébként a helynek vagy egy spirituális ereje. A mozaikból kirakott és a barlang falain található festmények mesterművek. Kalapemelés azok előtt, akik ezt megalkották. Közel egy órát bóklásztunk a kolostorban. Onnan hangulatos szerpentineken át, Budvába indultunk. Előtte azért még megálltunk kajálni. Ostrogtól nem messze, Budva felé van egy útszéli vendéglő, Markovi Konaci néven. Čevapi, šopska és a Nikšičko sör mesterhármasa kész bűnbeesést eredményez annak, aki fogyókúrán van. Bár az ételek elkészítését nem sietik el. Szépen, nyugodtan, olyan balkáni dolce vitasan élik errefelé a mindennapokat.
Budvába délután értünk be. Eléggé nyüzsgő egy hely. Az ország egyik legnagyobb turisztikai központja, amolyan ruszki megszállás alatt.
Annyi orosz turista van itt, mint katonájuk Berlin bevételénél. Mondjuk én annyira nem bántam, mert köztudott, a keleti szláv beauty factory világhírű. Itt majdnem minden lány úgy jött-ment, mint Victoria Secret modelljei egy kolumbiai bikini forgatáson. Szállásunkat nagy nehezen megtaláltuk, mert a csávó, aki átadta a szobát, eléggé gyengén nyomatta az angolt. Persze mi sem állunk native speakerek hírében, de a lényeg, kora estére, miután a szállásunkon berendezkedtünk, már az óvárosban csatangoltunk. Az esti fíling sem smafu a környéken - éttermek, bárok, kávézók garmadája vesz körbe téged. Az óváros csodálatos: szűk utcácskák, cuki, beülős éttermek, pálmafák.
Találtunk is a szállásunktól nem messze egy király helyet, ahová belépő nem volt, de elvárták a minimális fogyasztást. Nem voltunk sóherek velük szemben. Egész nap ittunk, ettünk, valamint bizonyos időközönként nyugdíjas tempóban, laza mellúszásban tempóztunk az Adriai-tenger hűs vizében. A délután másik felében folytattuk a város felfedezését. Ekkor bukkantunk rá a Mogren Beach-re, ahová még volt utunk később, majd korzóztunk a mólón, ahol a várost esti fényeiben láthattuk.
A harmadik napon odacsaptunk ám rendesen a kilométereknek. Kora délelőtt már a Cetinjében kávéztunk a helyiekkel.
Cetinje az ország történelmi fővárosa. Míg az oszmán a Balkánt dúlta és rendezte át és aki hozzánk magyarokhoz is becsekkolt úgy százötven évre, addig Cetinje és környéke mindvégig megőrizte függetlenségét. A városból vadregényes szerpentinek vezettek a Njegos mauzóleum felé. Ő a Lovčen Nemzeti Park büszkesége. A helyszín csodálatos panorámával, kopár hegyekkel van körbefogva.
A mauzóleumtól szó szerint eléggé rázós az út Kotor felé. Egyszerűen elfogyott a beton előttünk, Peti pedig úgy döntött, inkább kisebb kerülő, mint a szakadékba zuhanás. Ettől függetlenül végig kanyargós és éles szerpentinek vezettek egy újabb montenegrói klasszikushoz. Neve Kotor. Róla csak szuperlatívuszokban lehetne beszélni, annyira magával ragadó.
A Kotori-öböl másik gyöngyszeme Perast. Míg a többiek pancsoltak, én inkább a romantikus város szűk utcácskáit választottam. Ha az országban élnék, akkor a crnagorác csajomat biztosan Perastba vinném randizni. Estére maradt Tivat városa. Jól gazdálkodtunk az idővel, így finoman kiültünk a város korzójának egyik kávézójába és megpihentünk. Estére maradt a kellemetlen meglepetés. Parkolóhelyünk ötpercnyi sétával odébb volt a szállásunktól, egy szűk utcának eldugott helyén.
Valamilyen tahó paraszt olyan balkánosan beparkoltatta a kocsiját a parkolónk elé, így esélyünk sem volt elférni. Reggelre szerencsére már hűlt nyoma maradt a járgánynak.
Negyedik napunkon Sutomore-ig meg sem álltunk. Valami romvárat kerestünk, de egy angol turistacsapat lebeszélt róla minket, mert szerintük felesleges és ráadásul sok a vipera is. Azért egy fincsi kávéra futotta az ottlétünkből, majd száguldottunk vissza Budvába. Úközben lőttünk jópár fotót Sveti Stefan bájos szigeténél is. Délutáni időszakot már a budvai tengerparton töltöttük. Elsétáltunk a Mogren Beach-hez. Belépőért nem kellett fizetni, csak a napozóágyért, ami fejenkét tíz euróra jött ki.
Elérkezett az utolsó nap. Gépünk csak este indult Budapestre. Visszamentünk Sveti Stefanra, mivel az előtti napon annyira megtetszett nekünk a környék, hogy ott akartunk egy utolsót csobbanni a vízben.
A délutáni blokkot már a Shkodrai Nemzeti Park lágy ölelésében csináltuk végig. Csoda egy hely. Mintha az őslények korába repültünk volna vissza. Biodiverzitása páratlan.
Montenegrói záróakkordunkat Podgoricában zártuk. Nem egy párizsi vagy éppen prágai minőség, ami az építészetet, műemlékeket illeti. Aki imádja a szocialista várostervezést és a kocsmázást, akkor az ország fővárosában garantáltan jól fogja magát érezni.
Este nyolcra értünk vissza a reptérre. Kocsinkat leadtuk, a fél tizes járattal pedig húztuk a csíkot Budapestre. Fáradtan indultunk és érkeztünk haza, de a montenegrói ottlétet tisztességgel, teljes erőbedobással végig csináltunk.
