Véletlenek márpedig nincsenek
Aki életében először lát sujtás ékszert, tágra nyílt szemekkel csodálja. Ámulatba esve szemléli, mekkora remekművekre képesek ennek az aprólékos és komoly precizitású munkát igénylő kézműves technikának az alkotói.
A lapos, fonatolt sujtás zsinórt a franciák fedezték fel textildíszítő elemként a 15. században. Kezdetben női nemesi ruhák, kabátkák, esküvői párták, később a katonai egyenruhák díszévé lettek, mint azt a Napóleon-kori ábrázolások is tanúsítják. A divatdiktátor Habsburgoknak köszönhetően került a 17. században a magyar viseletkultúrába – dolmányok, paszományok, nadrágok díszei lettek a lapjára fektetett zsinórból kialakított, hímzésre hasonlító motívumok.
A múlt század 90-es éveiben egy izraeli textiltervező újragondolta a sujtás zsinór funkcióját – élére állítva belekomponálta azt gyöngyvarrott ékszereibe. Tulajdonképpen az ő – Csengeri Dóri – nevéhez kötődik a ma ismert és világviszonylatban egyre népszerűbb sujtás ékszerek technikája. A budapesti születésű Lánczi Krisztina évekig jogtanácsosként dolgozott. Pár éve foglalkozik sujtás ékszerek készítésével.
Mesélje el kérem, hogyan is történt az ön életében ez a váltás. Mi adta meg a szikrát, majd a végső elhatározást a merész döntéshez, hogy felhagyjon a napi 8 órás irodai munkájával és teret engedjen az önben évekig szunnyadó kreativitásának, fantáziájának?
Soha nem voltam kreatív ember. Az a legérdekesebb ebben a pályaváltásban, hogy gyerekkoromban nem rajzoltam, később sem volt semmilyen kapcsolatom kézműves technikákkal. Pedig édesapám képzőművész grafikus volt. Úgy tűnt, hogy nem örököltem ezt a képességét, ezért is választottam magamnak eredetileg humán szakmát. Aztán, felnőttként valahogy mégis csak kikívánkozott belőlem az esztétikumra való törekvésem, a színekkel való játékigényem, ami kereste még a formáját. Egy munkatársam gyönyörű gyöngyékszereket alkotott, amelyek elvarázsoltak. Elhatároztam, hogy magam is megtanulom a hasonló csodák készítését. Miért is ne? Ideális jövedelemkiegészítésnek gondoltam az ékszerkészítést.
Mikor is volt ez pontosan? Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?
2016-ben határoztam el magam. Az interneten nézelődtem, különböző gyöngyös technikák elsajátíthatóságának lehetőségeit kutattam. Ekkor hirtelen, életemben először megláttam egy sujtás ékszer fotóját.
Gyakorlatilag mást talált, mint amit eredetileg keresett?
Teljes mértékben. Varázslatos módon maga a technika talált rám olyan elementáris erővel, hogy egy szempillantás alatt a rabja lettem. Ez a fotó épp egy olyan magyar hölgy ékszerét ábrázolta, aki tanfolyamokat is tart.
Véletlenek állítólag nincsenek. Gondolom, azonnal be is iratkozott a soron következő foglalkozására.
Természetesen, és nagyon megörültem, hogy ez egyáltalán lehetséges volt egy érdeklődő számára. Nem értettem, hogy valójában mindez hogyan is készül, azt felételeztem, hogy kell hozzá valamilyen szintű képzőművészeti előképzettség. Az első párórás foglalkozás az alapok elsajátítására szolgált. Nagyon nehéznek tűnt, képtelen voltam első nekifutásra felfogni, hogyan is áll össze az egész. Úgy éreztem, hogy egy kis túlzással élve, szó szerint elvérzek a sok-sok tűszúrástól az ujjamban.
Ezek szerint a tanulópénzt jócskán megfizette.
Így is lehet mondani. Bár az első próbálkozásom nem sikerült a legszerencsésebben, nem akartam feladni. Nekiültem otthon, és rengeteget próbálgattam mindaddig, amíg rá nem éreztem a sujtástechnika ízére. Aztán még egy hosszabb tanfolyamra is elmentem, és azt követően már az ismert „gyakorlat teszi a mestert” elvét követve, egyre magabiztosabban öltögettem. Sok mindenre az alkotás közben, magam jöttem rá, kikísérleteztem trükköket, fortélyokat.
Hogyan lát hozzá a munkához? Hogyan tudná ismertetni azok számára, akik nem hallottak a technikáról, hogyan is készülnek sujtás ékszerei?
Nem szoktam előre alaposan, részletgazdagon megrajzolni ékszereimet, általában érzésből, szabad vonalvezetéssel dolgozom.
Van ugyan egy koncepcióm, néha megesik, hogy a fő vázlatot megtervezem, de a végén mégsem az szokott megszületni. Semmiképp sem egymáshoz ragasztott elemek halmaza egy ilyen ékszer, ahogy azt a laikus szemlélő első ránézésre feltételezhetné.
Adott egy alapanyag, amire az egyes motívumok központi kabosom elemét ékszerragasztóval rögzítem, és ezt foglalom körbe az élére állított sujtászsinórral, általában több sorosak a szegélyezések. A zsinórok rengeteg apró öltéssel vannak egymáshoz és az alaphoz rögzítve, éppúgy, mint a mintákban használt sok-sok gyöngy. Végül az öltéseket és a zsinórvégeket elfedi egy egységes hátlap.
Mennyire időigényesek ezek az mesterművek?
Volt olyan nyakék, amely kerek egy héten át lefoglalt, természetesen nem egyfolytában végzett munkafolyamatról beszélek. Szetteket is gyakran kérnek a megrendelőim, ezek is körülbelül ennyire munkaigényesek, a fülbevalók, kitűzők egy-két napon át készülnek.
Ha ilyen kitartással, lelkesedéssel alkot éveken át, feltételezem, nem bánta meg döntését.
Nem, sőt. Elmondhatom, hogy az elmúlt egy-másfél éve nem panaszkodhatom a megrendeléseket illetően. Az idén már őszig megvannak a betervezett, határidős munkáim. A közelmúltban pedig az a megtiszteltetés ért, hogy én képviselhettem az „Átgombolva“ szlovák-magyar interreg projektben a sujtás technikát. Külön öröm volt számomra, hogy a magyaros tulipánt és színvilágot is felismerték ezekben a munkáimban.
