Vadászparfüm
Négy óra tíz perc. A telefonom könyörtelenül ébreszt. Vagyis ébresztene, ha fel bírnék kelni. Nehezen nyílik ki a szemem, idegesen nyomom le az ébresztőt, hogy a házban alvók fel ne ébredjenek. Talán sikerült megóvni őket a korán keléstől, óvatosan osonok a konyhába. Az ablakon kinézve látom, ahogy pirkad. Ideje összeszednem magam, hogy elinduljak a hajnali vadászatra.
Fél órával később – a beírókönyvnél tett gyors látogatás után – már a falu közepén fékezem a terepjárót. Vadászkollégát, frissen vizsgázott „tagjelöltet” viszek magammal, mivel a vadásztársaság belső előírásai szerint egyedül nem mehet ki a területre. A földúton zötykölődve megbeszéljük, hogy merre megyünk, mi a jövetelünk célja. Mivel mindketten 22-es kaliberű kispuskát (tájainkon helytelenül flóbertpuskának hívják) hoztunk magunkkal, ezért fő célunk a mostanra már önállósodott rókaszaporulat számának apasztása volna.
Persze addig, amíg a rókára várunk, figyeljük a vadmozgást, főleg az őzekét, ugyanis július és augusztus fordulóján zajlik az üzekedés, amikor a legkönnyebben megfigyelhetjük az ilyenkor aktív őzbakokat.
A Rétszájban lévő kanálishídnál leparkolom a kocsit, csendben kiszállunk, szedelődzködünk. Csendes léptekkel folytatjuk utunkat, csupán a kolléga gumicsizmája nyikorog néha. Halkan szabadkozik, hogy ő is majdnem elaludt és a öltözést gyorsítandó ugrott a bakancs helyett a csizmába. Megértően helyeslek, hiszen a korán kelés senkinek sem könnyű. A nyári időszakban, amikor a nap fél öt, öt óra tájban kel, kimondottan nehéz betartani az íratlan vadászregulát, amely így szól:
A vadászaton kívüli feladatok miatt azonban lehetetlen ezt a szabályt betartani. Mi is már az egyre világosodó hajnalban ballagunk leshelyünk felé.
Elválnak útjaink. A kolléga a Réten álló magasles felé veszi az irányt, én pedig folytatom az utam a dűlőúton. A Szuh-erdő mellé érve távcsővel szemlélem az előttem elterülő tarlót, mozgást keresve. Ácsorgásomnak a lombkoronák közül villámgyorsan érkező „hölgykoszorú” vet véget. Bár a hűvösebb időjárás miatt rendesen felöltöztem, a szúnyogok mégis azonnal megszállják a kezem és az arcom. A lőbotom felállítva, a puskát ráakasztva odébb lépek. A zsebemből előhúzom a kis flakont, és befújom magam minden őzvadász „parfümjével”, a szúnyogriasztóval. Még a kalapomra is kerül belőle. A puskámat viszont óvom a szúnyogriasztótól, amely állítólag bőrbarát ugyan, de a fegyver felületére kerülve gyakran rozsdásodást okoz. Ki érti ezt?
Lassan tovább lépdelve a hajnali derengésben, kibontakozik előttem a Nyúlhát, és a tetején álló facsoport, ahonnan leskelődni szándékozom. A nádas irányából alacsony ködfátyol keretezi a képet, amelyet a kelő nap sugarai hamarosan eloszlatnak.
Azon morfondírozom, hogy eleink talán azért adták ennek a dűlőnek a Nyúlhát nevet, mert pont annyira emelkedik ki a tájból, mint a száz méterre éppen elbaktató süldőnyúl háta a tarlóból. Mindenesetre az alföldi tájban ez a mintegy másfél méteres magasságkülönbség elégséges ahhoz, hogy jól belátható legyen a Nyúlhát és Rétföld dűlők előttem elterülő, mintegy tizenöthektáros területe.
Háromlábú kisszékemen elhelyezkedve átadom magam a hajnali zsongásnak. Miközben elrendezem a cuccaim, magam elé képzelem nagy vadászíróinkat. Vajon mekkorát derülnek most az örök vadászmezőkről letekintve, hogy ennyi cókmókom van: lőbot, távcsöves puska, háromlábra szerelt spektív, kisszék – hiszen ők száz éve csak egy kis távcsővel, és gyakran puskatávcső nélküli fegyverrel vadásztak!
Azóta sokat változott a világ. Mára általánosan elfogadottá váltak az optikai eszközök, sőt egyre hangosabb az a tábor, amely a technika, azaz a katonaságtól átvett éjjellátó berendezések és hőkamerák alkalmazásával tudja csak elképzelni a vadászatot. Hol van már az előző generációk által hangoztatott vadnak való esélyadás és az éjjeli nyugalom biztosítása? Persze, megfelelő kézbe kerülve ezek a berendezések is hasznosak lehetnek, például a nyúl állománybecslése során.
Én idegenkedem ezektől a berendezésektől, viszont a spektív nélkül nem tudom elképzelni az őz terepi bírálatát, amely az úgynevezett válogató vadászat (helytelenül „selejtezés”) alapját képezi.
A nagy nagyítás (20-60-szoros) megmutatja azokat a részleteket is (betegség, az agancs alakulása) melyeket ugyanolyan messziről egy átlagos távcsővel (7-10-szeres nagyítás) alig lehet észrevenni. Olyan emberként, akinek nemcsak szabadidejét tölti ki a vadászat, hanem hivatása is a vadgazdálkodás, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne a lehető legnagyobb pontossággal végezzem ezt a feladatot.
Hogyan várjam el a vadásztársaktól, hogy helyesen végezzék az állományszabályozást, ha én a válogató vadászat során hibát hibára halmoznék?
Pont a „hibák”, a helytelen elejtés elkerülésében segít a spektív alkalmazása azzal, hogy az előttem álló őzet aprólékosan meg tudom vizsgálni, majd pedig a sorsáról döntést hozni.
Viszont a spektívet nem csak a vadászat kapcsán használom. A „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elv alapján több száz méterről is belemerülhetek a természetbe anélkül, hogy életvitelükben megzavarnám a vadon élő állatokat. Jó fényviszonyok esetén ugyanezzel a távcsővel lesem, hogy a réten tenyésző virágok közül melyiket választja először reggelinek a nyúl, vagy éppen melyik ragadozó madár ül a kiszáradt nyárfa tetején.
Gondolataimból a szúnyogzümmögés, majd a nadrágon keresztül a combomba fúródó csípés zökkent vissza a valóságba, így a „parfümöt” ismét elő kell vennem. Óvatos mozdulatokkal fújom le a nadrágom is, hogy a szúnyog ne támadhassa a kimaradt foltokat. Gondolatban odavetem neki, hogy muzsikálj csak, muzsikálj csak… de itt ma te nem eszel!
A nádas felől vadgerleszó száll felém. Magasan felettem gyurgyalagok szállnak a reggeli napsütésben. Csupán az énekük alapján azonosítom ezeket a gyönyörű madarakat, mivel a felettem terpeszkedő akácfa lombjától nem látom őket.
A fasor takarásából egy öregebb őzbak lép ki a tarlóra. Engedély és az elejtésre alkalmas fegyver híján marad a csendes szemlélődés. Míg odébbáll, hosszasan vizsgálgatom, hiszen a természet mindig mutat valami újat: a leskelődő vadász számára ezernyi tanulnivalót, amelyeket bizony a könyvekben nem lehet megtalálni.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/33. számában.
