Vádak vádja: magyarságom. Két tanúságtétel a 75 évvel ezelőtti etnikai tisztogatásról
A felvidéki magyarság kálváriájának Trianon utáni második felvonása 75 éve, 1945 tavaszán kezdődött. Edvard Beneš csehszlovák elnök május 9-én kimondta, hogy „a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie”. Utóda, a kommunista Klement Gottwald még tovább ment, kijelentette, hogy „a németeket és a magyarokat megfosztjuk állampolgárságuktól és szigorúan megbüntetjük őket”.
Ekkor írta a vox humana szószólója, Fábry Zoltán, hogy
A helyi, önjelölt hatalmaskodók, partizánok és más „illetékes elvtársak”, esetenként a szovjet parancsnokság rendeleteivel szembefordulva megkezdték az etnikai tisztogatást. Ennek áldozatai ártatlan, közmegbecsülésnek örvendő polgárok voltak, akiknek egyetlen bűnük a magyarságuk volt.
Kövy Árpád (1887–1947) 1914-től volt második, majd első lelkésze a losonci református egyháznak. Tisztelt, kedvelt közéleti ember, egyházi és közíró, a Losonci Hírlap szerkesztője, a Magyar Dalegylet igazgatója, a losonci Református Teológiai Szeminárium előadója. Meghurcoltatásáról készült jegyzeteiből idézünk:
Az igazságtalan és törvényellenes kiutasítás teljesen váratlanul érte. A kiutasítást végrehajtó közegek elrabolták a lelkipásztor bútorait, ruha, fehér- és ágyneműinek nagy részét, festményeket, szőnyegeket, arany és ezüst értékeket. Nem kímélték a lelkészi hivatal értékeit. Délután 6 órakor a lelkész családjával együtt a határmenti Ipolytarnóc községbe érkezett.
Kövy Árpád néhány hónapos diósjenői szolgálat után Pápa mellé, Városlődre került, ahol egy felvidékiekből és alföldiekből verbuválódott telepes gyülekezet lelkipásztora lett. A Magyarországi Református Zsinat a Felvidékről kitelepített református lelkipásztorok eszmei egyházmegyéjének esperesi tisztével ruházta fel. 1947-ben hunyt el.
Másik tanúságtevőnk, Scherer Lajos 1874-ben született a délvidéki Óverbászon. A pozsonyi evangélikus líceumban tanult, majd Kolozsvárott szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet, melynek birtokában a losonci főgimnáziumban kezdte el pedagógusi és közéleti pályáját. 31 évig tanított a Magyar Királyi, majd a Csehszlovák Állami Reform-reálgimnáziumban. Tagja, szervezője volt számos szakmai, egyházi és társadalmi egyesületnek. Gyakorlati pedagógiai és cserkészparancsnoki munkája mellett hét tankönyvet írt a szlovenszkói magyar diákok számára. Sokat publikált, honismereti, pedagógiai, szépirodalmi írásai rendszeresen megjelentek a helyi és az országos sajtóban. Legnevezetesebb műve A Mi Lapunk című diák- és cserkészlap megteremtése, szerkesztése és kiadása (1921–1932) volt.
A köz érdekében tevékenykedő tanár nem volt a sors kegyeltje: 1929-ben elvesztette tanári állását, az iskolaügyi hatóság nyugdíj nélkül elbocsátotta. Legnagyobb megaláztatására azonban 1945 augusztusában került sor, amikor is az etnikai tisztogatás egyik első losonci áldozatává vált.
Szégyenfoltja Losonc, de Csehszlovákia történetének is, hogy a köztiszteletben álló, 71 éves tanárt embertelen módon, egy batyuval a hátán kiutasították a városból. Az alábbiakban az ő kéziratából idézzük a tragikus eseménysorozatot:
Az úton két fegyveres katona kisért gyalog. A városon kívül felültek a stráfszekérre. A kalondai csszl. vámházban alaposan átvizsgálták a holminkat, egy fegyveres vámőr kisérete mellett kivittek az új országhatárra, ahol holminkat egy árokba hányták. Kalonda és Tarnóc közti határon sokáig kellett várakoznunk. Este tíz órakor érkeztünk be a faluba nagy fáradtan. Ki-ki szállást keresett. Reggel a határt őrző magyar katonák irodájában jelentkeztünk. Erről írást kaptunk. Átgyalogoltam a litkei jegyző irodájába, a hol tíz pengőért utazási engedélyt kaptunk. Egy jómódú parasztgazda megvendégelt ebéddel. Arra is vállalkozott, hogy másnap, aug. 3-án szekéren átvisz Karancskeszibe, fejenként 30 pengőért. Innen bányavonaton Salgótarjánba utaztunk.”
Scherer tanár úr sok viszontagság után érkezett meg Bihartordára, ahol leányánál ideiglenes otthonra lelt. 1957-ben bekövetkezett haláláig Nagymaroson és Kiszomborban élt. Szegedi sírkövének felirata szerint „küzdött és remélt”.
Megjelent a Magyar7 2020/28. számában.
