Utazás a Fény felé
Csengettyű hangja riaszt bennünket a bágyadt téli csendben. Lovas szán érkezik az erdő felől, a bakon ifjú székely legények dacolnak a mínusz tizenöttel. A tűzifa minden rend nélkül van feldobálva a szekér hátsó részébe, így hiába is kéredzkednénk fel, nem sok hely jutna számunkra.
Pedig még Vargyas messze van. Nem is baj, van mit mérlegre tenni magunkban: éppen másfél esztendeje járjuk a Hazajáró végtelen útját, a történelmi haza völgyeit, bérceit. Ide, a messzi – de lélekben nem is oly távoli – Erdővidékre hozott bennünket 2012 adventje. Már a tudat is boldogító, hogy mindjárt itt van a téli napforduló, hisz attól a naptól kezdve egyre hosszabb nappalok ígérkeznek, már a fény felé fogunk haladni.
Hónunk alatt a Dél-Hargita térképével és némi szilvapálinkával hagyjuk magunk mögött a Homoródalmáshoz tartozó hétvégi házakat, és kapaszkodunk a nagy hóban a Kőmező felé. A számtalan bejárt táj és lerótt kilométer jár a fejünkben, no meg az újabb tervek, amikor majd ismét eljövünk, hogy nagyokat parolázzunk a történelemmel, elbeszélgessünk a régiekkel, csak úgy csendesen, ahogyan mi, magyarok szoktunk.
A karácsony csodáját már a vargyasi Sütő családnál éljük át, ahová kántáló fiatalok kopogtatnak. A Megváltó születéséről énekelnek, mi pedig hátra húzódunk egy kis sarokba, és onnan csodáljuk egy kihalásra ítélt kultúra élettől duzzadó ünnepét.
Azok a gyergyóiak, akiket a messzeségbe, az otthontalanságba kényszerít a „nincs”, egyöntetűen állítják: mikor a zsoldoséletből hazafelé tartasz, és Parajdon felkanyarodsz a Bucsin-tető felé, lelked átjárja valami megmagyarázhatatlan érzés.
Mikor pedig eléred az 1287 méter magas hágót, és ereszkedni kezdesz, már csak azt várod, mikor pillantod meg a medencét, melyik kanyarból tűnik fel Szárhegy, Borzont, Alfalu, Remete vagy éppen Ditró. Megvan-e még, úgy van-e még? A pap, az öreg tanító, az örmény boltos, Ervin atya, a kastély, az évszázadok titkait őrző templom, Hazug Pista bácsi és minden, ami a falanszteren túli életre emlékeztet.
Bár nem vagyunk gyergyóiak, de a Bucsinról leereszkedve bennünket is megérint mindaz, ami a hazatérő elé tárul. Most éppen Ditróba igyekszünk, ahol az ötnapos farsangtemetési szertartás záróakkordjára, a telet jelképező szalmabábu elégetésére készül a falu népe. A település felső részéről indul a maskarázós menet, elöl és hátul 10-10 álarcos megy ostort pattogtatva, köztük a farsangtemetők népes hada vonul muzsikálva, ijesztgetve a bámészkodó sokaságot. A kultúrház udvarára érve gyorsan máglyára kerül az idáig hurcolt bábu, mi pedig hosszan nézzük a felszálló füstöt, miközben arra gondolunk: vajon odahaza miért halt ki ez a hagyomány (is).
Erdővidéken megünnepeltük a Megváltó születését, Gyergyóban eltemettük a telet, Háromszéken ismét ünnepre készülődünk.
Megjárva a Háromszéki-medencének szép háttérképet nyújtó Berecki-hegyláncot, megcélozzuk a Lemhény és Kézdialmás közt félúton fekvő Szent Mihály-templomot, ahol húsvéti határkerülésre gyülekezik a két falu népe. Innen indulva, együtt járják be a falvak határát; a kereszteknél és a határjeleknél közösen kérik a Fennvalót, hogy őrizze meg a falu határát, és lakóit minden bajtól. A magyarországi mindennapokból idecsöppenve nehéz mindezt elmesélni.
Jó, nem mozgunk olyan idegenül, mint mondjuk egy indexes újságíró a csíksomlyói búcsúban, de azért idő kell az átálláshoz, a csoda megszokásához. Mire felocsúdunk az ámulatból, a menet visszaér Almás határába, ahol a legügyesebb lovasok lófuttatásban mérik össze a tudásukat. Innen nekünk is van még egy utunk, méghozzá a templom feletti Avas-tetőre, a környék uralgó pontjára. Még mindig az események hatása alatt vagyunk, mikor felérünk a fakereszttel ékesített csúcsra, ahonnan elégedetten tekinthetünk le a háromszéki Szentföldre: valóban feltámadt!
Miután annyi szép és jó történt velünk Székelyföldön, ideje volt, hogy továbbálljunk, és befejezzük a Vereckei-Beszkidekben két hónappal azelőtt, a rossz idő miatt félbehagyott epizódot. Alsóverecke és Beregsziklás „feldolgozása” után kegyetlen körülmények közt másztuk meg a Pikuj 1408 méteres csúcsát, hogy aztán szétnézzünk a Keleti-Kárpátokban, amely mindig is történelmi hazánk egyik legvadabb tája, gyéren lakott, valódi peremterülete volt. Az őserdőkkel benőtt völgyekkel, széles gyephavas gerincekkel, gyorsfolyású patakokkal és látványos vízesésekkel büszkélkedő hegyvidéken mintha lassabban ballagna az idő, a „bús, borongós”
Máramaros mintha beledermedt volna a mindenségbe. Csak néha-néha moccan egyet, hogy lerázza magáról a modernség idegen uniformisait, aztán szépen komótosan visszafekszik a Máramarosi-medence fölé, némán tűrve a hátán legelésző állatokat és völgyeiben az organikus falusi létforma utolsó képviselőit.
Itt lépünk Verecke híres útjára, arra az útra, amelyen Álmos fejedelem és Árpád vezér magyar törzsei beléptek örökül kapott földjükre, és először tekintettek le „ez irdatlan hegyek közé szorult katlanba.” Mindez 895-ben történt, és lám: mégis élünk, még mindig itt vagyunk.
„Te mondd magadban, behúnyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer, futó homokok, népek, házak, Magyarországgá összeálltak.” Azóta is Illyés Gyula soraival a szívünkben kelünk újra és újra útnak, hogy vigaszt és reményt leljünk. Ki gondolta volna, hogy a remény ott nevet ránk a keleti határszélen, a csángók patakországában. Ki gondolta, hogy a bácskai zsíros fekete föld rögjei alatt lapuló legendák nyújtják majd a vigaszt. A „mégis-életről” daloló hepehupás vén Szilágy, a lelket melengető gömöri erdőhátak, a mindig mosolygó Aranyosszék jól megtömték a hátizsákunkat a konok megmaradás üzenetével. Mi pedig nagy örömmel hoztuk haza és osztottuk szét ezeket a kincseket. Megismertük a nyomorúságot Kárpátalján, megtapasztaltuk a szegénység mindennapjait a Mezőség feledésre ítélt völgyeiben, mégis ezeken a helyeken lettünk a leggazdagabbak. Hoztunk fajtát minden gondolatból, összeszedtünk mindent, amit csak szívvel zsákmányolni lehetett.
Trianon után száz évvel, Kós Károly meggyőződését vallva tekintünk újabb ezer esztendőnkre: „Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind, és magyarok mind, de megapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a Nap, és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között. De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/23. számában.
