Ung-vidék: a szétszaggatott vármegye nyugati oldalán - KÉPEKKEL, VIDEÓVAL
Ung-vidéket, az Ungi-síkot nézegettük már a zempléni Vihorlátból, átintegettünk a vele rokon néprajzi vonásokat mutató Bodrogközből, ideje volt hát, hogy közelebbről is szemügyre vegyük az egykor vízjárta vidéket. Az ung-vidéki ártéri gazdálkodás már a múlté és a pásztorélet sem gazdagítja már a magyar népi kultúrát. 100 esztendeje még 98 százalékos magyar többségről daloltak az ungi rónák, mi 60 százaléknál értünk a Nagykaposi járásba, a Felvidék Pozsonytól legtávolabbi, ez által igencsak magára hagyott szegletébe.
Hazajárásaink során gyakran találkoztunk innen származó református lelkészekkel, így valahol Ung-vidék a legfontosabb „lelkészkibocsátó fészek” is a felvidéki magyarság körében. De a 21. században a lelkészi pálya már nem annyira vonzó, így az sem meglepő, hogy nagyon sok ung-vidéki fiatal keresi a jobb megélhetést a Csallóközben, Pozsonyban és az Óperencián is túl.
Mi mégis azt kérdeztük, hogy miért érdemes az Ung-vidéken itthon maradni. Erre kaptunk példás válaszokat Abarán, Csicseren, Nagykaposon, Nyarádkelecsényben és Szirénfalván.
Ez utóbbi településen a helyi magyar közösség szeretete és jókedve olyannyira nem engedett tovább bennünket, hogy Odüsszeuszhoz hasonlóan, szinte már odakötöztük magunkat kisbuszunk üléséhez, hogy könnyebben ellenálljunk az újabb szirénhangoknak és háztűznézős invitálásoknak. Viasszal végül nem kellett betömni a fülünket, de nagyon szép emlékekkel a szívünkben indultunk tovább Szirénfalváról a falu külső szeglete felé.
Itt folydogál ugyanis a Latorca. Látványos lengőhíd vezet át a „vízen innen” a „vízen túlra.”; a szirénfalviak maguk építették, saját erőből a múlt század hatvanas éveiben. Az ártéren a Leleszi-hídig mentünk, innen a vízen folytatjuk utunkat, környékbéli jó barátaink kalauzolásával egészen Csicserig.
„Nevenincsen túl, Nekeresden innen, a kettőnek éppen a fele útján esik Csicser. Nagyon csinos falu annak, aki sohse látott másikat. Télen sáros ugyan, de nyáron poros. Amilyen szemrevaló a falu, olyan beleillők a lakói. Mezítláb járnak, hogy a csizmájuk ne kopjon, csurgásba állnak az eső elől, rostával mérik a vizet, megaszalják a havat. Fát nem ültetnek az udvarra, hogy le ne essen róla a gyerek, aratáskor pedig megállítják a toronyórát, hogy mentől tovább tartson a nap. Ezekből is látni való, hogy milyen okos emberek a csicseriek.” Ez persze csak Móra Ferenc valóságtól elrugaszkodott írói képzelete, de az biztos, hogy az Árpád-kori Csicser annyi különös történettel bír, amit egy nagyváros is megirigyelhetne. 1871-ben Csicserben fedezték fel egyik ősi nyelvemlékünket, a Szabács viadala című, 15. századi énektöredéket.
De voltak itt cifrább esetek is. A korabeli lapok emlékeztek meg a zsidó kocsmárosról, Waldmann Ábrahámról, aki Trianon után hittestvéreivel díszmagyart öltött, árvalányhajas kalapot húzott és meg sem állt Prágáig, Masaryk elnök palotájáig, hogy az újságok ujjongva jelenthessék: a magyarok behódoltak a cseh állameszmének. A csicseriek, amikor fülükbe jutott Ábris „diadalútja,” megtáviratozták Benešnek, hogy Waldmann Ábrahám csak egy szélhámos.
Csicser jelenkori élete is igen pezsgő: büszke lehet a falu messze híres magyar óvodájára.
Ahol a Laborc a Latorcába ömlik, holtágak között bújik meg Abara. Az Upori család ősi várát, ki tudja miért, Mátyás király leromboltatta. A falu később ügyes kezű hordókészítőiről volt híres. Itt született a neves történész, Popély Gyula, valamint Erdélyi Géza püspök. A falu ifjúsági találkozójára ellátogató Németh László emlékét a református templom kertjében kőoszlop őrzi. Abara már a szlovák–magyar nyelvhatárra szorult, de még tartja magát. Archaikus népi kultúráját a tájházban őrzik, miközben a táj adottságait a turizmusban próbálják kamatoztatni.
A Laborcot követve egy nevezetes történelmi helyszínre, Vajánba érünk. Ahogyan Ung vármegye monográfiája írja: „Valamikor közelében egy Arad nevű község volt, mely arról nevezetes, hogy Vak Béla király 1132-ben itt tartotta azt a gyűlést, melyen megvakításának megtorlásául 68 főurat fölkoncoltak.” Aztán az ősi Arad a tatárok áldozata lett, s a helyén alapították később Vajánt.
A gyepű hajdani kapuja, a vidék mai központja, Nagykapos. Panelházak közé szorult a mezőváros ősi múltja, de a történelmet nem lehet ledózerolni. A megyeszékhely Ungvár mellett sokáig a legfontosabb település volt, ahol időnként még vármegye gyűléseket is tartottak. 1684-ben maga Thököly Imre fejedelem is részt vett a közgyűlésen és itt fogadta nejét, Zrínyi Ilonát, aki magával hozta kisfiát, Rákóczi Ferencet is.
Nagykapos legrégibb, középkori temploma ma már a reformátusokat szolgálja. A kisváros nagy szülöttje Erdélyi János reformkori polihisztor, költő, aki soha nem tudott elszakadni szeretett szülőföldjétől.
Kiskapos katolikus templomába Trianon után egy fiatal plébános érkezett. A papköltőnek, Mécs Lászlónak jutott a nemes feladat, hogy a két világháború között vallásos lírájával megerősítse a helybéli hívek és minden magyar lelkét. A ragaszkodást jelzi Szent István szobra is, de jutott egy emlék II. András királynak is. Az élni akarás jelképe a millecentenáriumi turul emlékmű, amit ung-vidéki községek és a nagykaposiak adományaiból emeltek a városháza előtt.
A megmaradás jó híre fogadott bennünket Nyarádkelecsényben is. Régi nevén Kaposkelecsény lakói mindig is magyarok voltak. A reformáció ung-vidéki fellegvárában az egyházközség alapítói és patrónusai a Nyárády-család tagjai voltak. A nemzethűséget jelképező Esterházy János emlékművet 2012-ben avatták fel, de a megmaradásért több civil szervezet is aktívan tevékenykedik.
A Dobó család ősi fészkéhez, s Dobóruszka Szent Kereszt-templomához csak zarándok szívvel ildomos közeledni. Sokáig időzünk a dobóruszkai templomban Dobó István szarkofágja felett: itt született 1500 körül Eger „legfényesebb csillaga”, majd miután kegyvesztetten meghalt szerednyei várában, itt temették el 1572-ben. Szarkofágját fia, Bars vármegye főispánja, Dobó Ferenc készíttette, s ráíratta: „Itt fedi sírja Dobó Istvánt, ki az egri falaktól visszaverő hajdan sokezernyi hadát a töröknek, s ellenségei felett ülvén kitűnő diadalmat, véle Magyarhon végveszedelmét messze elűzte.” Aztán mikor már nem három, hanem háromszor három részre szakadt az ország, az egri hős halálozási és temetkezési helye közé is határ került.
Aki farkasszemet akar nézni Trianonnal, az Dobóruszkáról általában átrándul a szomszédos Szelmencre is. Egy test és egy lélek volt évszázadokon át az összenőtt két magyar falu, Kisszelmenc és Nagyszelmenc. A 20. században aztán a nagyhatalmak játékszere lett, akik úgy játszadoztak emberéletekkel, mintha csak egy terepasztal bábui lennének.
Trianonban Csehszlovákiának adták, majd a második világháború után sikerült a csehszlovák–szovjet határt az ősi magyar község közepén meghúzni. Így vált Szelmenc népe egy aljas bosszú ártatlan áldozatává. Elszakítottak egymástól életeket, barátokat, családokat, szerelmeket, templomokat és még őseik sírjait, a temetőt is szögesdróttal zárták el.
Ma már egyik torzszülött, Csehszlovákia, illetve a Szovjetunió sem létezik, de az az ezerszer elátkozott határvonal még mindig kettévágja a falut. 2005-ben nyílt egy új határátkelő gyalogosoknak és kerékpárosoknak. A határ két oldalán két félbevágott székelykapu várja, hogy egyszer végre egyesülhessenek.
„Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő
Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel
Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt
Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja”
Megjelent a Magyar7 2026/1-2. számában.
