Unbedingte Unterwerfung

Szép terv volt a szegedi összpontosítás, de gróf Henryk Dembiński altábornagy inkább a visszavonulást választotta, holott lehetősége nyílott arra, hogy báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy császári főseregének oszlopait külön-külön megverje. Augusztus 2-án Szeged kardcsapás nélkül került a császáriak kezére, majd augusztus 5-én Szőregnél a magyar fősereg csatát vesztett. Ekkor rendelték el az aradi erőkoncentrációt, ám Dembiński Temesvár felé húzódott, hogy felvegye az összeköttetést gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly és Kmety György vezérőrnagy erőivel. 

Augusztus 9-én, Temesvárnál Dembiński újfent retirálni készült, amikor váratlanul megjelent Józef Bem altábornagy, aki Kossuth parancsára átvette a főparancsnokságot. Bem harcolni akart, hiszen a 42 692 honvédet és 157 löveget számláló fősereg túlerőben volt a császáriakkal szemben. Támadása jól indult, azonban egy dologról nem tudott: Dembiński a lőszertartalékot Lugosra vonta vissza. A honvéd tüzérség lőszere kifogyott és amikor jobbszárnyunkat oldaltámadás érte, Bem lováról leesve kulcscsontját törte. Serege felbomlott, Lugoson alig 30 ezer főt sikerült kötelékekbe rendezni. 

A súlyos fejsebéből lábadozó Görgei is Szeged, majd Arad felé igyekezett, nyomában a cári fősereggel. Augusztus 2-án azonban Debrecennél Nagysándor József vezérőrnagy I. hadtestére rontott és súlyos vereséget mért herceg Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivánszkij tábornagy hétszeres létszámbeli és hatszoros tüzérségi fölényben lévő cári főserege. Az ellátási nehézségekkel bajlódó oroszok előrenyomulása lelassult, Görgei pedig igyekezett egérutat nyerni, hogy a déli hadsereggel egyesülve Haynaut megverje. Felvette a kapcsolatot az oroszokkal, akik rá akarták bírni a mielőbbi megadásra, ám úgy vélte, fellazíthatja a császáriak és a cáriak szövetségét.

Augusztus 10-én Aradon a minisztertanács végső kétségbeesésében arról döntött, hogy felajánlja a Szent Koronát a cári család számára, ha az biztosítja az 1848. évi áprilisi törvényeket. Amennyiben elutasításra talál a javaslat, főseregünk döntő csatát vív, utána pedig késznek mutatkozik az oroszok előtt letenni a fegyvert. 

Ekkor találkozott utoljára a két pertu barát. Kossuth kérdésére Görgei kijelentette, ha Temesvárnál a császáriak győznek, az egyetlen lépés a fegyverletétel lehet, hiszen a készleteiből kimerülő, puskánként másfél tölténnyel rendelkező feldunai hadsereg számára öngyilkossággal ért volna fel egy csata vállalása. Kossuth erre a főbelövés lehetőségét vetette fel, amiről Görgei igyekezett lebeszélni és menekülésre bírni, hiszen „módjában áll még külföldön is hasznára lenni a nemzetnek.” 

Aztán megérkezett a temesvári vereség híre. Kossuth leköszönt és átadta a hatalmat Görgeinek, aki diktátorként így zárta kiáltványát: „Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.” 

Haynau előőrsei vészesen közeledtek, Görgei levélben tudatta fegyverletételi szándékát gróf Fjodor Vasziljevics Rüdiger lovassági tábornokkal, a cári III. hadtest parancsnokával, s az utolsó haditanács – két fő kivételével – az értelmetlen vérontás elkerülése végett jóváhagyta az oroszok előtti megadást, mivel Haynautól nem lehetett kegyelemre számítani. 

„Bent voltak a tábornokok, a hadosztály és Dandár vezérek – jegyezte fel szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy, ordonánc –, Görgey Ármin is mint táborkari főnök bement. (…) kihallatszott a beszéd, és a szobában uralkodó mély csend, csak Pöltenberg (Ernő) és (Ilja Sztyepanovics Frolov), a muszka tábornok beszéltek, franciául, amit én nem értettem. Rövid ideig tartott a feleselés; kijött Görgey s mondá: Gyerünk uraim, … elvégeztetett… Az irodában fejét tenyerébe támasztva merőn maga elébe nézve ült egy darabig Görgey alezredes… Mi történik hát velünk alezredes úr? kérdém. Hát… hát Unbedingte Unterwerfung (feltétel nélküli meghódolás), – felelé. Néma csend; hiszen már csaknem bizonyossággal tudtuk, hogy a hadsereg a fegyvert le fogja rakni, de az unbedingte Unterwerfung (szégyenlem magyarul kiírni) még is mindnyájunkra kínosan hatott; hát még azokra akik békefeltételeket, egyességet, sőt még kedvezményt is vártak a muszkától.” 

Augusztus 13-án, a világosi várrom alatti szőlősi síkon 29 494 honvéd tette le a fegyvert. Görgei ily módon adta a világ tudtára, hogy szabadságharcunk végkimenetelét nem a császáriak, hanem az orosz túlerő döntötte el.

A gyászos eseményről öccse, görgői és toporczi Görgey István százados az alábbiakban emlékezett: „Ekkor végtől végig felhangzott az utolsó magyar vezényszó. A gyalogságnál: ’fegyvert gúlába!’ (…) A huszárok leszállva s a kardot a nyeregkápára akasztva, rövid kantárszáron tartották a lovat. Az ágyúk szorosan egymás mellett. Megjelent Rüdiger orosz altábornagy, és Görgey Arthur oldalán síri csendben, az esti szürkületben végig lovagolt a lefegyverzett hadsorok előtt. Aztán a csatorna felől, hol a III. hadtest, és ennek bal szárnyán a Hannover-huszárezred állott (...) felhangzott: ’Éljen Görgey!’ utolszor... Ekkor bátyám hirtelen leborult – egy percre – hű lova nyakára.” 

I. Drozdov orosz főhadnagy feljegyezte, hogy amikor Görgei csapatai elé lépett, „beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse seregét, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő ’Éljen Görgey!’ kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. 

Az egyik tiszt előrejött, (…) s csak annyit tudott kiejteni: 

– Isten veled, Görgey! 

– Isten veled, Görgey! – ismételte az egész hadsereg.”

Az erdélyi hadsereg részeinek önfeláldozó küzdelme nem volt hiábavaló, mert megakadályozta, hogy az Erdélyben lévő koalíciós csapatok bekapcsolódjanak a magyarországi főhadszíntér küzdelmeibe. Hamarosan minden – amúgy is viharos gyorsasággal demoralizálódó – seregtest követte Görgei példáját, és augusztus 25-ig letette a fegyvert az oroszok, míg a IV., V. és IX. hadtest részei a császáriak előtt.

Még Lugoson Bem próbálta rábeszélni Kossuthot a küzdelem folytatására, ám az exkormányzó értelmetlennek vélte a további vérontást. Orsova felé vette útját, s több tábornok (például Dembiński, pacséri Mészáros Lázár, bonyhádi Perczel Mór) is vele menekült. 

Az olasz és a lengyel légió, zárt kötelékben lépett török földre. Józef Wysocki vezérőrnagy honfitársai nevében intett búcsút: „Nem a magyar kormányhoz, hanem a magyar nemzethez szólunk, mint olyanhoz, melyhez eddig Magyarország függetlenségi harcában tett szolgálatunk fűzött bennünket (…)

Tartsátok meg nemes szívetekben fenyegetett hazátokba jövetelünk emlékét. Őrizzétek meg hozzánk hasonlóan a haza iránti hűséget, valamint a szebb jövő és megszabadítás iránti hitet! Akkor e nagy áldozatok nem mennek veszendőbe, hanem jövend idő, midőn – ha Isten akarja – veletek egyesülve e szent harcot megújítjuk! Emlékezzetek akkor igazságszeretetekre, hogy mindvégig veletek voltunk!”

Négy erősség maradt magyar kézben, amelyek közül Arad és Munkács augusztus 17-én és 26-án kapitulált. Pétervárad és Komárom azonban kitartott. Az aktív védelmet folytató Klapka György vezérőrnagy augusztus 3-án sikerrel törte fel a komáromi erőd körüli ostromzárat, csapataival Győrig jutott és újoncozni kezdett, készleteket halmozott fel. Operációja komoly zavart okozott a császáriak utánpótlásában, ám a főhadszíntér eseményeire már semmilyen befolyással nem bírt. Érthető módon jegyezte fel emlékirataiban, hogy „Világos csak zárjelenete volt a szomorú drámánknak. Szabadságunk valóságos sírja Temesvár.”

Megjelent a Magyar7 2024/33.számában.