Tudomány és hitetlenség
Előző írásomban a hit és a tudomány kapcsolatát boncolgattam. Ezt a témát szeretném folytatni egy másik megközelítésből, de nem mehetek el szó nélkül az elmúlt napok rendkívüli eseménye, Karikó Katalin orvosi-élettani és Krausz Ferenc fizikai Nobel-díja mellett sem.
Karikó Katalin Nobel-díját két-három éve vártuk. Tavaly és tavaly-előtt a díjazottak bejelentésekor sokan értetlenül csóválták a fejüket, hogy még miért nem ítélték meg számára a legrangosabb szakmai elismerést. Krausz Ferenc nevét a széles közönség talán kevésbé ismerte, ám tudományos berkekben jó tíz-tizenöt éve mondogatták, hogy bármikor Nobel-díjat kaphat. Olvasóink bizonyára már jól ismerik az új Nobel-díjasaink élettörténetét, nem az én soraimból értesülnek róluk először.
Mindkettejük történetéből csupán néhány mozzanatot ragadok ki. Olyanokat, amelyek szerintem nagyon is beleillenek a hitetlenség, illetve a hit és a tudomány kapcsolatát boncolgató fejtegetésbe. Természetesen nem az új Nobel-díjasaink személyes hitéletével foglalkozom, hanem az elmúlt időszakban velük készült beszélgetésekből hozok ide egy-egy motívumot. Első látszatra ezeknek nem sok köze van a hithez vagy a hitetlenséghez.
Krausz Ferencnek azt tanácsolták, ne legyen fizikus, mert fizikusként úgysem lesz munkája. Karikó Katalinnak számtalan buktatóval kellett megbirkóznia pályája során, és a koronavírus-járvány nélkül sokan valószínűleg nem is hallottak volna a munkájáról. Közös mindkettőjükben, hogy bár egész más élethelyzetben, de mégsem adták fel a tudomány iránti lelkesedésüket. Hittek abban, hogy a tudománynak, a tudományos munkának van létjogosultsága, van jövője. Hittek abban, hogy van értelme a munkájuknak. Természetesen itt most nem feltétlenül az Istenbe vetett hitre gondolok, ám mégis megjelenik a kutató kitartásában valamilyen hit.
A legnagyobb koponyák mellett az átlagos kutatónak is szüksége van a belső tűzre, a kíváncsiságra, a küldetéstudatra, ami vezérli őt az újabb és újabb tudományos kérdések megfogalmazásában, illetve a megfelelő válaszok keresésében.
Kutatóként mindennap megéljük, hogy hitet táplálunk az eredmény iránt, hogy hiszünk abban, ezen az adott napon bizony sikerülhet választ találni a kérdésünkre. Azt gondolom, minden kutató naponta megéli a hit valamilyen meglétét – ha máshol nem, legalább a szakmájával kapcsolatban.
A tudományos felfedezések persze egyesek fejében megkérdőjelezhetik a hit értelmét. Az utóbbi száz-százötven év kiemelkedő tudományos mérföldköve az evolúció jelenségének felismerése. Az evolúció létezéséről ne legyenek kétségeink, szembetűnő bizonyíték rá a baktériumok antibiotikumrezisztenciájának megjelenése. Ennek a folyamatnak a lényege, hogy egy kiindulási baktériumpopulációban egyik-másik baktériumnak kissé eltérő valamelyik fehérjéje a megszokottól. Amint megkapják az őket kipusztítani igyekvő antibiotikumot, a sok apró eltérés közül valamelyik előnyösnek bizonyul a gyógyszer előli „menekülésben”. Ha nem vagyunk eléggé gyorsak és alaposak, az antibiotikumkúrát túléli néhány baktérium, amely hordozza az előnyös eltérést. Ezek ismét elszaporodhatnak, és az új populációban már gyakori lesz a védelmet, rezisztenciát jelentő eltérés. Ez vázlatosan az evolúció, pontosabban a mikroevolúció jelensége, s ez, tehát a baktériumok antibiotikumrezisztenciája a világot fenyegető egyik nagy egészségügyi veszély.
A baktériumos példához hasonló folyamatok nyomaira figyelt fel annak idején a világkörüli utazása során Charles Darwin is. Fontos tudnunk, hogy nem csupán neki tulajdonítunk evolúciós elméletet. A gének felfedezése viszont akkora erővel hatott a tudományra, hogy Darwin elméletét tartják talán mind a mai napig a legütősebbnek, hiszen a fajok alakulásáról, a legrátermettebb tulajdonságúak túléléséről értekezett.
Elméletét továbbfejlesztette korunk híres biológusa, Richard Dawkins. Ő a fajok helyett a géneket helyezi a középpontba, s a gének mellett bevezeti a mémek fogalmát az evolúcióelméletekbe. A mémek, vagyis a kulturális csomagok közé sorolja a hitet is. Mindenfajta tudatosság nélkül a mémek bejutnak az agyunkba, és képesek magukat reprodukálni.
Darwin evolúciós elméletének egyik konkurense volt Laplace elmélete. Eszerint az élőlény élete során tapasztalt szükségletei irányíthatják a fajok fejlődését. Az elmélet szerint megnyúlhat a zsiráf nyaka, ha kitartóan nyújtózkodik a magasan lévő levelek után. Darwin elmélete szerint ez „hülyeség”. A legújabb vizsgálatok viszont olyan epigenetikai hatásokat írtak le, amelyekre tulajdonképpen passzol Laplace elmélete. (Az epigenetika a modern biológiában a gének olyan öröklődési formájának vizsgálata, amely nem jár együtt a DNS szekvenciájának megváltozásával. A vizsgálat arra a kérdésre keres választ, hogy a környezeti tényezőknek a szülőkre gyakorolt hatása milyen változásokat okoz az utódok génkifejeződésére.)
Hiába gondoljuk tehát azt, hogy felfedezéseinkkel megfejtettük a világot, eljutottunk a mindent leíró egyenlethez, és a „képben” felesleges Isten jelenléte. Mindig jön egy újabb felfedezés, ami felforgatja az addigi elképzeléseket. Nem szabad, hogy egy kutató belső lelki viaskodása, istentagadása vagy éppenséggel istenkeresése rányomja a bélyegét a felfedezések „tálalására”.
Egy felfedezés mindig csak „ideiglenes”, elenyészik. Ahogy a felfedezés pillanata előtt még nem tudtuk azt a bizonyos dolgot, ugyanúgy elérkezik majd az újabb felfedezés pillanata, amikor a korábbi köddé válik. Ha a felfedezés nem illik bele istenképünkbe, nem biztos, hogy Isten léte kétséges, mindössze az Istenről alkotott elképzelésünk volt ingatag.
A kutató munkája során sokszor rácsodálkozik a teremtett világ összetettségére, csodáira. Minél mélyebben belelátunk a sejtjeinkbe, az agyunkba, minél távolabbi galaxisokat figyelünk meg, rádöbbenhetünk a világ nagyszerűségére. Egyesek Isten keze nyomát látják, mások meg nem. Akár hisszük, akár tagadjuk Istent, azt ne tudományos felfedezésekre alapozzuk! Ezek ugyanis törvényszerűen elenyésznek, lényegében pillanatnyiak. Örök értékeket keressünk, és érezni fogjuk, hinni fogjuk az isteni gondviselést!
Megjelent a Magyar7 2023/41.számában.
