2025. május 7., 09:50

Tragédia az Atlanti-óceánon – 110 éve süllyedt el a Lusitania

Három év telt el a Titanic 1912. április 15-i katasztrófája óta, amikor megtörtént egy újabb hajószerencsétlenség: 1915. május 7-én az ír partoktól alig 20 kilométernyire az U 20-as német tengeralattjáró egy torpedóval eltalálta a New York és Liverpool közlekedő Lusitania nevű utasszállító luxushajót, fedélzetén 1264 utassal. A személyzet 693 főből állt és ezenkívül 3 potyautas is tartózkodott a hajón, róluk sokan utólag azt feltételezték, hogy német ügynökök voltak. Őket leleplezték és bezárták, a Lusitania elsüllyedésekor pedig életüket vesztették. Összesen tehát 1960 személy volt a fedélzeten, köztük 463 nő és 129 gyermek.

Ké Szalag
Lusitania
Fotó: Wikipédia

Mielőtt ezzel a tragikus eseménnyel részletesebben is foglalkoznánk, foglaljuk össze az előzményeket.

Egy befolyásos amerikai milliárdos és befektetési bankár, John Pierpont Morgan (1837–1913) szeretett volna létrehozni egy hajózási monopóliumot, ami veszélyeztette a magát tengeri nagyhatalomnak tekintő Nagy-Britannia érdekeit, ezért a londoni kormány felkarolta a Cunard Line hajótársaság elképzelését, hogy megépíti a világ két legnagyobb luxus óceánjáróját.
Mehet!
Vízrebocsátás előtt a Lusitania
Fotó:  Wikipédia

A társaságnak azonban nem volt elegendő tőkéje a kivitelezéshez, ezért az admiralitás 2,6 millió fonttal megtámogatta a projektet, de ezt feltételekhez kötötte. Egyrészt egy esetleges háború esetén segédcirkálóként vehette igénybe a hajókat, másrészt legalább 24,5 csomó (45,5 km/ó) sebességet legyenek képesek elérni. A briteket emellett az is motiválta, hogy ismét egy saját gyártású hajójuk szerezze meg a Kék Szalagot, amelyet annak az óceánjárónak ítéltek, amely a legrövidebb idő alatt szelte át az Atlanti-óceánt Nagy-Britannia és az USA között. Az 1890-es évektől mintegy 10 éven át azonban német gyártású hajók érdemelték ki a Kék Szalagot, ami valószínűleg bosszanthatta is az angolokat, ezért igyekeztek arra ismét szert tenni.

Tömeg
A Lusitania befut
Fotó:  Wikipédia
Az addig legnagyobbnak számító óceánjáró a Lusitania nevet kapta (az ókorban ez volt a mai Portugália területén fekvő római provincia elnevezése) és 1904 augusztusában kezdték építeni. Közel két évvel később, 1906. június 17-én ünnepélyesen vízre bocsátották és egy évvel később, 1907. augusztus 26-án indult el első transzatlanti útjára. A mindenféle luxussal felszerelt utasszállító New York és Liverpool között közlekedett. A Kék Szalagot 1908-ban szerezte meg, de egy évvel később társa, a még nagyobb Mauretania (amelyet három hónappal a Lusitania építését követően kezdtek építeni) 1909-ben elhódította és egészen 1929-ig nem akadt nála gyorsabb hajó.

A Cunard Line társaságnak ezt a két óceánjáróját először szerelték fel (négy) gőzturbinás motorral, ami nagyobb sebességet biztosított ugyan, de addig semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztek ezzel, emiatt menet közben számos problémára is fény derült. A Lusitania, ha nagyobb sebességre kapcsolt, akkor a tat része erősen beremegett és ezt újabb választófalak beépítésével igyekeztek csökkenteni. A hajó sok szenet is kénytelen volt magával vinni a 25 gőzkazán fűtéséhez.

Remegés
A Lusitania négy hajócsavarja
Fotó:  Wikipédia

A Lusitania méreteiről némiképp eltérő adatok találhatók a forrásokban, bár ezek csak kissé térnek el egymástól. A hossza 239,87 m, szélessége 25,87 m, merülése 10,2 m volt. Vízkiszorítását 44 060 tonnában adták meg, a belső térfogata 31 550 BRT volt.

A hajó berendezése egyébként imponáló volt, még a harmadik osztályon utazók is viszonylag kényelmes szállást kaptak. Több féle stílusban kialakított közösségi terek, éttermek szolgálták az utasok kényelmét, ezekről számos korabeli felvétel és illusztráció készült, nyilván reklámcélból is. Egyébként a Lusitaniához egy érdekes rekord is fűződik: 1907 novemberében 20 tonna aranyat szállított, ekkora mennyiségű nemesfémet azóta sem pakoltak egy tengerjáró hajóra. 1909 januárjában egy hónapok óta körözött gyilkos is feljutott a hajóra, a második osztályon álruhában utazott, de a New York-i kikötőben már rendőrök várták.

Luxus
Az első osztályon kialakított ebédlő
Fotó:  Wikipédia

Mark Twain világhírű amerikai író jegyezte meg a Lusitaniáról:

Azt hiszem, ezt el kell mondanom Noénak, amikor majd találkozom vele.”

Az I. világháború kitörését követően az utasok száma megcsappant, ráadásul a németek – válaszul a brit admiralitásnak arra a döntésére, hogy az Északi-tengeren aknákat telepítettek a német hadiflotta manőverezésének korlátozása céljából – a brit szigetek körüli vizeket háborús övezetté nyilvánították, így bármilyen hajó a német tengeralattjárók célpontjává válhatott.

A Lusitania ugyan személyszállító óceánjáró volt, de ágyútalpazatokat is terveztek rá, noha az ágyúkat végül sosem helyezték el, viszont a szállítmányban gyakran szerepeltek hadianyagok: kézifegyverek, lőszerek, tüzérségi lövedékek, természetesen álcázva, különböző élelmiszerek (vaj, sajt, konzervek stb.) szállítására szolgáló ládákban elhelyezve.

A Lusitania összesen 202 alkalommal kelt át az Atlanti-óceánon, a világháború kitörését követően 22 transzatlanti utat teljesített.

1915 áprilisában a német kormány 50 amerikai laphoz egy közleményt juttatott el, ebben emlékeztették az amerikai állampolgárokat, hogy a brit szigetek körüli vizek háborús övezetnek számítanak, ezért nem lehet garantálni az utasok biztonságát.

Itt figyelmeztetni sem kellett
A sötétkék sávot a németek háborús övezetnek nyilvánították
Fotó:  Wikipédia

A Lusitania korábbi kapitánya, David Dow miután nem bírta az idegi megterhelést, 1915 márciusában megvált tisztségétől, a helyét William Thomas Turner (1856–1933) vette át, aki más hajóparancsnokoktól eltérően nem különösebben kedvelte, hogy az első osztály utasait szórakoztassa és valójában „egy csapat majomnak” tartotta őket, „akik mindig fecsegnek”. Ő volt a Lusitania utolsó útján is a parancsnok és később megpróbálták felelősségre vonni állítólagos mulasztásáért, mivel nem úgy manőverezte a hajót, ahogy azt admiralitás elvárta volna, ezért válhatott a német tengeralattjáró célpontjává. Később felmentették ugyan, de ezt nem tudta feldolgozni, felesége is elhagyta és gyermekeikkel Ausztráliában telepedett le.

Új parancsnok
W. T. Turner kapitány
Fotó:  Wikipédia
Már nem bírta idegekkel
David Dow kapitány
Fotó:  Wikipédia
A Lusitania 1915. május 1-jén indult el New Yorkból utolsó útjára és május 6-án a késő esti órákban már az ír partok közelében volt. A kapitányt figyelmeztették a német tengeralattjárók jelenlétére és arra utasították, hogy cikk-cakkban hajózzon a lehető legnagyobb sebességgel. A rossz látási viszonyok miatt azonban csökkenteni kellett a menetsebességet és a cikk-cakkos manőverezést sem tudta vállalni.

Sok utasnak is rossz előérzete volt és inkább a fedélzeten, a mentőcsónakok közelében töltötte az éjszakát. A Titanic katasztrófája óta megnövelték a mentőcsónakok számát, de ezek egyrészt kevés utas befogadására voltak alkalmasak, ráadásul olyan mentőcsónakok is voltak a hajón, amelyeket előbb össze kellett szerelni, mielőtt vízre helyezték volna őket. Végül az utólagos vizsgálat kiderítette, hogy a 24 mentőcsónakból mindössze hatot sikerült vízrebocsátani, sőt volt olyan mentőcsónak, amely a fedélzetre zuhant és sokakat megsebesített, illetve megölt.

Az U 20-as német tengeralattjáró az előző nap három hajót torpedózott meg, 1915. május 7-én a délelőtt folyamán észlelte a Lusitaniát, amelyet Walther Schwieger kapitány állítólag nem is tudott azonosítani, viszont mivel a németek által kijelölt háborús övezetben haladt, ezért valamikor 14 óra után parancsot adott egy torpedó kilövésére, amelyet mintegy 700 méteres távolságból indítottak el. A Lusitania derékba kapta a torpedót, de hamarosan egy újabb robbanás történt, ami végzetesnek bizonyult és a hajó oldalára fordult és 18 percen belül elsüllyedt. A tengeralattjáró naplója szerint csak egy torpedót lőttek ki, a második robbanást a Lusitania fedélzetén elhelyezett tárgy, esetleg kazán okozhatta és valójában ez bizonyult végzetesnek.

Hogyan történt?
Fantáziarajz a Lusitania süllyedéséről
Fotó:  Wikipédia
A hajón tartózkodók közül összesen 1198-an vesztették életüket, köztük 287 nő és 94 gyermek. 128 amerikai állampolgár (sok híresség is) volt az áldozatok között, és később elterjedt az a vélemény, hogy ez a német támadás eredményezte az amerikaiak belépését a világháborúba két évvel később, 1917 augusztusában és ezzel eldöntötte annak végeredményét. A teljesség kedvéért azonban el kell mondani, hogy a britek – és az admiralitás akkori vezetője, Winston Churchill – igyekeztek a németek elleni hangulatot gerjeszteni az USA-ban, amit egy Mexikóba küldött német titkosított üzenet megfejtésével csak tovább fokoztak. Ebben állítólag a német kormány arra buzdította a mexikói vezetést, hogy álljanak a németek oldalára és ennek fejében megkaphatják a 19. század derekán az USA által elfoglalt területeiket.

A Lusitania roncsait 1935-ben már megtalálták, de igazából mindmáig nem sikerült kideríteni, hogyan is zajlott le a tragédia azon a végzetes napon és mi okozhatta a második robbanást. A 90 méter mélyen fekvő roncsok megközelítése során több búvár is súlyos sérüléseket szenvedett, ráadásul robbanószerek és beakadt halászhálók is nehezítik a vizsgálatot.

Mindenesetre a Lusitania elsüllyesztése a háborús propaganda eszközeként is szolgálatot tett. 1918-ban egy 12 perces animációs film is készült angol feliratozással ebben a szellemben. Az érdekesség kedvéért ezt olvasóink is megtekinthetik.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/transcoded/6/69/Winsor_McCay_%281918%29_The_Sinking_of_the_Lusitania.webm/Winsor_McCay_%281918%29_The_Sinking_of_the_Lusitania.webm.480p.vp9.webm

 

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.