Tragédia az Atlanti-óceánon – 110 éve süllyedt el a Lusitania
Három év telt el a Titanic 1912. április 15-i katasztrófája óta, amikor megtörtént egy újabb hajószerencsétlenség: 1915. május 7-én az ír partoktól alig 20 kilométernyire az U 20-as német tengeralattjáró egy torpedóval eltalálta a New York és Liverpool közlekedő Lusitania nevű utasszállító luxushajót, fedélzetén 1264 utassal. A személyzet 693 főből állt és ezenkívül 3 potyautas is tartózkodott a hajón, róluk sokan utólag azt feltételezték, hogy német ügynökök voltak. Őket leleplezték és bezárták, a Lusitania elsüllyedésekor pedig életüket vesztették. Összesen tehát 1960 személy volt a fedélzeten, köztük 463 nő és 129 gyermek.
Mielőtt ezzel a tragikus eseménnyel részletesebben is foglalkoznánk, foglaljuk össze az előzményeket.
A társaságnak azonban nem volt elegendő tőkéje a kivitelezéshez, ezért az admiralitás 2,6 millió fonttal megtámogatta a projektet, de ezt feltételekhez kötötte. Egyrészt egy esetleges háború esetén segédcirkálóként vehette igénybe a hajókat, másrészt legalább 24,5 csomó (45,5 km/ó) sebességet legyenek képesek elérni. A briteket emellett az is motiválta, hogy ismét egy saját gyártású hajójuk szerezze meg a Kék Szalagot, amelyet annak az óceánjárónak ítéltek, amely a legrövidebb idő alatt szelte át az Atlanti-óceánt Nagy-Britannia és az USA között. Az 1890-es évektől mintegy 10 éven át azonban német gyártású hajók érdemelték ki a Kék Szalagot, ami valószínűleg bosszanthatta is az angolokat, ezért igyekeztek arra ismét szert tenni.
A Cunard Line társaságnak ezt a két óceánjáróját először szerelték fel (négy) gőzturbinás motorral, ami nagyobb sebességet biztosított ugyan, de addig semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztek ezzel, emiatt menet közben számos problémára is fény derült. A Lusitania, ha nagyobb sebességre kapcsolt, akkor a tat része erősen beremegett és ezt újabb választófalak beépítésével igyekeztek csökkenteni. A hajó sok szenet is kénytelen volt magával vinni a 25 gőzkazán fűtéséhez.
A Lusitania méreteiről némiképp eltérő adatok találhatók a forrásokban, bár ezek csak kissé térnek el egymástól. A hossza 239,87 m, szélessége 25,87 m, merülése 10,2 m volt. Vízkiszorítását 44 060 tonnában adták meg, a belső térfogata 31 550 BRT volt.
A hajó berendezése egyébként imponáló volt, még a harmadik osztályon utazók is viszonylag kényelmes szállást kaptak. Több féle stílusban kialakított közösségi terek, éttermek szolgálták az utasok kényelmét, ezekről számos korabeli felvétel és illusztráció készült, nyilván reklámcélból is. Egyébként a Lusitaniához egy érdekes rekord is fűződik: 1907 novemberében 20 tonna aranyat szállított, ekkora mennyiségű nemesfémet azóta sem pakoltak egy tengerjáró hajóra. 1909 januárjában egy hónapok óta körözött gyilkos is feljutott a hajóra, a második osztályon álruhában utazott, de a New York-i kikötőben már rendőrök várták.
Mark Twain világhírű amerikai író jegyezte meg a Lusitaniáról:
Az I. világháború kitörését követően az utasok száma megcsappant, ráadásul a németek – válaszul a brit admiralitásnak arra a döntésére, hogy az Északi-tengeren aknákat telepítettek a német hadiflotta manőverezésének korlátozása céljából – a brit szigetek körüli vizeket háborús övezetté nyilvánították, így bármilyen hajó a német tengeralattjárók célpontjává válhatott.
A Lusitania összesen 202 alkalommal kelt át az Atlanti-óceánon, a világháború kitörését követően 22 transzatlanti utat teljesített.
1915 áprilisában a német kormány 50 amerikai laphoz egy közleményt juttatott el, ebben emlékeztették az amerikai állampolgárokat, hogy a brit szigetek körüli vizek háborús övezetnek számítanak, ezért nem lehet garantálni az utasok biztonságát.
A Lusitania korábbi kapitánya, David Dow miután nem bírta az idegi megterhelést, 1915 márciusában megvált tisztségétől, a helyét William Thomas Turner (1856–1933) vette át, aki más hajóparancsnokoktól eltérően nem különösebben kedvelte, hogy az első osztály utasait szórakoztassa és valójában „egy csapat majomnak” tartotta őket, „akik mindig fecsegnek”. Ő volt a Lusitania utolsó útján is a parancsnok és később megpróbálták felelősségre vonni állítólagos mulasztásáért, mivel nem úgy manőverezte a hajót, ahogy azt admiralitás elvárta volna, ezért válhatott a német tengeralattjáró célpontjává. Később felmentették ugyan, de ezt nem tudta feldolgozni, felesége is elhagyta és gyermekeikkel Ausztráliában telepedett le.
Sok utasnak is rossz előérzete volt és inkább a fedélzeten, a mentőcsónakok közelében töltötte az éjszakát. A Titanic katasztrófája óta megnövelték a mentőcsónakok számát, de ezek egyrészt kevés utas befogadására voltak alkalmasak, ráadásul olyan mentőcsónakok is voltak a hajón, amelyeket előbb össze kellett szerelni, mielőtt vízre helyezték volna őket. Végül az utólagos vizsgálat kiderítette, hogy a 24 mentőcsónakból mindössze hatot sikerült vízrebocsátani, sőt volt olyan mentőcsónak, amely a fedélzetre zuhant és sokakat megsebesített, illetve megölt.
Az U 20-as német tengeralattjáró az előző nap három hajót torpedózott meg, 1915. május 7-én a délelőtt folyamán észlelte a Lusitaniát, amelyet Walther Schwieger kapitány állítólag nem is tudott azonosítani, viszont mivel a németek által kijelölt háborús övezetben haladt, ezért valamikor 14 óra után parancsot adott egy torpedó kilövésére, amelyet mintegy 700 méteres távolságból indítottak el. A Lusitania derékba kapta a torpedót, de hamarosan egy újabb robbanás történt, ami végzetesnek bizonyult és a hajó oldalára fordult és 18 percen belül elsüllyedt. A tengeralattjáró naplója szerint csak egy torpedót lőttek ki, a második robbanást a Lusitania fedélzetén elhelyezett tárgy, esetleg kazán okozhatta és valójában ez bizonyult végzetesnek.
A Lusitania roncsait 1935-ben már megtalálták, de igazából mindmáig nem sikerült kideríteni, hogyan is zajlott le a tragédia azon a végzetes napon és mi okozhatta a második robbanást. A 90 méter mélyen fekvő roncsok megközelítése során több búvár is súlyos sérüléseket szenvedett, ráadásul robbanószerek és beakadt halászhálók is nehezítik a vizsgálatot.
Mindenesetre a Lusitania elsüllyesztése a háborús propaganda eszközeként is szolgálatot tett. 1918-ban egy 12 perces animációs film is készült angol feliratozással ebben a szellemben. Az érdekesség kedvéért ezt olvasóink is megtekinthetik.
